Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT “Nem dolgozom, csak ha valami hajt, Egyébkor lusta mélabú temet, S nem tagadom meg a keleti fajt.. ” — búsongta egyszer maga elé magános órán Arany János. Az a “valami”, ami “hajt”, nem tudom, mi volt Aranyban, ki igenigen más, mint én; de magamban tudom, mi az. A játék és a csillogás szeretete. A “bravúr” felmutatásának vágya. A nehéz helyzet megteremtése, azért, hogy lássam, — no, most aztán, Mihály, hogy mászol ki belőle? Ha azonban ez a “valami”, nem “hajt”, olyankor nincs tovább. Olyankor következnek a céltalan ődöngések, nagy kedvetlen elüldögélések valahol messze mindenkitől; borús gondolatok a múltról s arról, hogy hol mit miben tévesztettem. “Valahol utat vesztettünk, Várat, tüzet, bizodalmát...” Persze ez a lusta mélabú a magyar ellankadásnak csak az egyik arca. A másik nagyon is más. Mögötte az a hetyke dac feszeng, amivel mi e világnak “gallérja alá pökünk”. S legyünk őszinték: hát ki a fészkes fenének fontos például Velence elfoglalása — úgy igazán, a szive szerint? S ha egyszer1 nincs “kedv” — a spanyol g a n a — még egy Bánk-szerű monumentum felmagasításához, hát akkor mi az Isten cifra haragjának volna a betűvetésnek még egyszer nekiveselkedni? “Ebura fakó, Mohácsnál több is veszett!” Vannak azonban a magyar ellankadásnak olyan formái is, amiknek a megértése jóval nehezebb s azt hiszem, csak azon a félig lélekösmereti, félig vallásos úton közelíthetők meg, amely az imént az epifánia gondolatához vezetett. Ha az ember a XVII. század e szellemi tájain útazgat, innen is-onnan is fülébe csendül versben és prózában, politikában és zenében, emberi magatartásban és az élet különböző formáiéban, mint uralkodó alapszólam, a Szabadság heves áhítása. A század elején ez alapszólam jellege még elsősorban vallásos, a század végén s a következő elején már csaknem teljességében nemzeti. Ez természetes fejlődés. Abban sincsen semmi csodálnivaló, hogy a Szabadság heves áhítása egy nagy múlttal bíró, de akkoridőtt német és török közt lépként fonnyadó nemzet körében középponti témává válhatott. Hanem az már annál meghökkentőbb, hogy a Rákóczi-küzdelem végével ez a hang egyszerre elhal a magyar tájakon s hetven esztendeig se híre, se hamva. Az itt felkunkorodó nagy kérdőjelet Szekfü Gyula úgy kerülte meg, hogy a Károlyi Sándor-féle kompromisszumot a magyar felkelés eredményes befejezéseként tüntette fel. Ezzel szemben áll, hogy az egész magyar történeti tudat Rákóczi kudarcát a magyar nemzeti akarás egyik nagy tragédiájaként fogta fel, a Fejedelem pedig soha többé az országba vissza nem tért, holott a Szatmári követő első időkben még megtehette volna. Hogy pedig az adott esetben a bújdosó Rákóczinak inkább hiszek, mint — 262 —
