Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
Moszkva jeles magyar követének, az bővebb bizonyításra, hiszem, nem szorul. Igaz azonban az, hogy a nemzet egésze a XVIII. század langyos Habsburg-tocsogójában békés bivalyként nyúlt el; az utolsó magyar fejedelem fia hiába lármázott 1737-ben a Kárpátok mögött, senki sem figyelt rá; viszont 14 esztendő múltán izgatottan Nyugatra robogunk, hogy saját vérünk árán mentsük meg az utolsó Habsburg császárlány dőledező trónját. Költészetünkben nyoma van az Augustus-lakáj Horácius “arany középszeréinek, hanem a kuruc idők keserű és keserves Szabadság-ébresztgetése elhangzott nyomtalan. Rákóczi bukásával körülbelül egyidejűleg a magyar lélekben egy negatív irányú dominánscsere mehetett végbe. “A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.” Hogy pedig ez valószínűleg így volt, annak van egy megható, fordított előjelű próbája. A XVIII. században az acsargó, fenekedő, renitens bújdosók, ágtépte félmartalóc szegénylegények fia-unokája majd megvész a nagy csuda hűségtől, majd elcseppen a loyalitástól. így maga az ország, valamíg a bújdosók kicsiny, makacs csoportja megy a régi úton. De velők megy valaki, aki belső lélekformáját tekintve nem forradalmár, nem szabadsághős, nem acsarkodó szegénylegény. A kedves íródeák csaknem nőies alakja, aki a fejedelem iránti hűségre tette fel egész szép és szomorú élete dolgát, nem hiába növekedett a “Pihenés Korának” legnagyobb írójává. Nemcsak legnagyobb Írója Mikes ennek a kornak, legjellemzőbb írója is. Rákóczi, Bercsényi, a vénülő generálisok, az ordas kurucok hozzá képest régies jelenségek, maradványai egy ősibb, daliásabb kornak. Mikes velők szemben egészen “modern”. A bújdosás számára nem a Szabadság utolsó morzsalékának mentéskísérlete; nem is egy jogcím makacs őrzése a remélve várt esetleges hazatérés esetére, — hanem “haszontalan” dolog. (3) Bújdosása a hív csatlós ura követése, s ebben a familiárisi magatartásban egészen patriarkális formákig visszatalál, ő a “modern”, a rokokó-író, “édes urának és atyjának” nevezve fejedelmét, akinek halálával “nagy árvaságra” jut. A magyarság általános magatartása Mikes századában nagyjában hasonló, — ha nem is éppen az utolsó magyar fejedelem iránti fiúi hűségben nyilatkozik meg — ; s azok, akik másként gondolkoztak, az országon belül is bizonyára hasonlóan elszigetelt, idejükmúlt benyomást keltő figurákká lettek, akárcsak Rodostóban a fejedelem ordas kurucai. Regényemben, “A menekülők”-ben a 67-es koronázás leírásával kapcsolatban van egy részlet, amelynek idézése világosságot deríthet az itt megfejtendő kérdésre is. Szentgáli Illés, a regény középponti alakja, a koronázás napján belép a feldíszített Mátyás-templomba s unokáitól követve, “halkan pegő sarkantyúkkal alászáll a hűvös félhomályba”. S ebben a pillanatban az az érzése támad, hogy “az időben is... leereszkedik”, s ekkor “megért valamit, amit olyan kevesen értenek ebben az országban és még kevesebben annak határain kívül.” “Most megértette azt, hogy sorsa ... egy régebbi nép kö-FERDINANDY: A magyar néző III. — 263 —
