Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
FERDINANDY MIHÁLY A magyar néző Bevezetés egy majdan megírandó önéletrajzhoz (Folytatás) A képzelet epifániája bekövetkezett Keménynél s most már látvány látványt követ. Az első a vándormadarak tömött csoportja, kiket ösztönük közös parancsa hajt. Ez egészen világos látomány: “előttük és utánuk puszta az ég.” Aztán János portugál király üti lovaggá Tengerész Henriket: a “regényes korszak párkányán” vagyunk. S a kép tovább körvonalazódik: Henrik a sagres-i fokon ül, haja szélben lobog, lábához felcsap a hullám. Új világokról álmodik. Ceuta egy hosszas lánc első szeme, mely Afrika ormait India paradicsomával kapcsolja össze. A képek hallatlan gazdagsága, mint egy crescendo folyton emelkedő lendülete, tovább árad, szinte egymást kergeti. E sorok ritmusa izgatott, a mondatok hosszúak, a kifejezések színesek és pompásak. Aztán hirtelen fordulat következik: a ditiramb átmenettelenül megszakad s a nagy ragyogás után az olvasóban tompa szürke benyomást keltve kondulnak el ezek a szavak: “De az ember természetében nem fekszik a szünteleni rajongás... “Egy néptestet lázas vérkeringésben állandóan tartani nem lehet.” A stílus most csaknem az értekező próza nyelvéhez száll alá: a hasonlatok kellemetlenek és szürkék, a ritmus nyugalmas, egyre lassudó. Minden az elöregedés, a kifáradás, az ellankadás hangulatát idézi. “Der Dichter begreift die Welt durch Antizipation.” Az ellankadás, amit ezekben a sorokban Kemény — önmaga sorsa az — előre érez, egyike történelmünk sajátosságainak. Mielőtt a voltaképeni nagy eredményt teljességében elérné, a hős a legváratlanabb pillanatban elfárad, elcsügged és más útra tér. A magyar történelemben van egynéhány vállalkozás, aminek minden kedvező előfeltétel birtokában sikerülnie kellett volna s ami más nép kezdeményezésében feltehetőleg igazában is sikerülne. Ilyen Velence megtörésének lehetősége 1381-ben. Van még sok más is. Némelyik elszomorítóan meglepő. Például Katona József elhallgatása. Nekem ne mondja senki, hogy a Bánk bán írója a munkáját fogadó közöny miatt hallgatott el örökre s ment el kishivatalnoknak poros és nehézkes szülővárosába, hogy ott sötét és zabolátlan vérének egy tolulása ölje meg. Akit a közöny elhallgattat, — még hozzá 1830 körül — az nem 'igazi költő. De aki egyszerre vállat von s el-kimén a tülekedésből, az bizony igazi magyar. Ilyen dominánscsere is van. S ebben — ki tudja? — nem jön-e valami felszínre, ami nagyon is mi vagyunk. — 261
