Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
FÁY: VERSEK hogy a segítség pár tört félszavából álljon majd benne össze az egész. “Meghalt”. S a szó hét alkotó betűje olyan volt most, mint hét kihűlt halott. A mássalhangzók megnyúlt teste mellett a magánhangzók görcsbe írt alakja úgy görnyedt, mint ki haslövést kapott. PRO PATRIA (Zilahy Lajosnak a mi nagyrokkantságunkból küldöm ezt a verset.) Hideg van. Fázom. Esővel keverve már hull a hó. S a szálló pelyheket, úgy nyalja föl az én vitézitelkem: a szürke járda, mint nyalják a vért a vágóhídon őgyelgő kutyák. Vagy úgy, ahogy tulajdon véremet Gerjen-nél itta egyik krumpli-föld, midőn két lábam — úgy látszik, megúnva Istentől rendelt függő helyzetét — vagy öt méterre egy bokorra szállva, billegve párat tőlem elszakadt. S a mozdúlat, hogy volt helyükre kaptam, anyag helyett csak gondolathoz ért. egy szóhoz, mely zsibongva, mint az áram rohanta végig csonka testemet, amíg agyamból minden mást kiűzve, — mint tyúkól drótján a tolvaj görény — a sejtek közt nyüszítve fennakadt. S ez agy-sövényen lógó tompa érzés tán jobban fájt, mint tátongó sebem. És jobban mar még most is, mint a kétség, s mint egy faláb, úgy koppan néha rám. Vagy úgy, mint egy-egy fáradt mozdulatnál kong sokatmondón államfőnk feje, ha önfejével két vitézi-érmem fémébe vágva néha összeér. “Rokkant, rokkant” — vihogja rám a járda. “Rokkant, rokkant” — pendül elém a pénz. — 259 —
