Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
FÁY FERENC VERSEK PÁR GONDOLAT, EGY HALÁLHÍR FELETT Nem jajgattam, és nem szaladtam végig a bérház harminc s egynéhány szobáját, hol akkor laktam, hogy részekre bontva, úgy osszam szét a fájdalmam, ahogy a Szaharában osztják szét remegve a pár korty poshadt tartalék vizet. Csak álltam. És oly bámuló szemekkel meredtem rá a délutáni útra, ahol az élet lüktetése folyt, mint puskacsőbe néző forradalmár, ki rádöbbent, hogy minden elveszett. Az eszme is, a harc is porba húllott. Es most e port zsákokban összehordva mögéje rakták, hogy majd a golyó agyának egy kis vérpiszkos cafatját, mint egy magot plántálja el bele. S a fröccsent vérén kényes úri dámák borzongjanak, ahogy egy lány remeg az ágyékára lopva kúszó kéztől. Vagy mint egy esti árnnyal telt szobában rezdül ijedtté a bezárt gyerek. “Meghalt” — közöltem halkan önmagámmal. S a szó egy percre mellettem maradt, mint aki fáradt. Majd az ablakon a kékre festett pléh-párkányra szállva, úgy nézte kint a bágyadt Áprilist, mint a hajós néz egy-egy szürke szirtet, melyet nem ismer. S végül megszökött. Én álltam. Aztán. . . újra kézbe vettem a földrészeken átküldött papírt. S úgy döbbent rám a kékes tinta ténye — kicsit ijedten és kicsit sután, — mint egy diák les mentő hangra vissza a padban ülő boldogok felé, — 258 —r
