Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
polgári civilizációs eszméit és mérsékelt liberál-katolicizmusát azonban maga alá temette az összeomlás. Oda került a romok alá Széchenyi életcélja is. Mindketten lelkűk egyensúlyával fizettek a csalódásért. A szabadságharc leverése után a nemzet a rengeteg családi gyász mellett arra eszmélt, hogy legnemesebb énekese testileg-lelkileg összetört. Széchenyi akkor már a tébolydában volt. Egy költő őrült beszéde azonban néha hasonlít a Szibillák titkos értelmű szózatához. Vörösmarty élete utolsó öt esztendejében mindössze egy tucatnyi verset írt. Végleg elnémult a szó szokványos értelmében. De a tengődő elme ritka kitöréssel messze túlröpítették kortársain: átröpítették az őrülettel mérhető huszadik századba. Ha győzött volna a szabadságharc, Vörösmarty talán haláláig megmarad eleven emlékműnek, a dicső reggel énekesének. Sokkal inkább lenne korához és történelmi hivatásához kötve. Az őrület azonban kioldozta az időből s első romantikus költőnk — Lamartine lelki rokona — egyszer csak úgy kezdett beszélni a létről a meg-megtört iszonyú csendben, hogy saját sorsunk jóspapjára ismerünk, aki a mai emberélet zajgó jégtáblái közt bukdácsol. Olyan pátosszal zavarodott bele a fájdalomba, mint Lear király. A halálsóvár ifjú költő szép önfegyelemmel átváltozott a férfimunka énekesévé, de az összeomlás után a fegyelmezett énekesből kitört egy bősz aggastyán, aki az ólmos égre fordulva értelmet követel a háborúk, pestisek és özönvizek Istenétől. A mi sorsunk már egy évszázad óta meg van énekelve néhány versében, amelyeket 1849 után írt. Ha száz időtlen magyar versre gondolunk, A Vén Cigány köztük van, ha tízre, akkor is ott van, ha egyet tarthatnánk meg, azt kellene választanunk, amíg úgy élünk, ahogy rettenetes századunk rendelte élnünk. A korán megrokkant költő a sír szélén fiatalabb költőtársa elé vágott a jövendőben. Vörösmarty a 20. század szorongó kezdete óta ismét kortársunk, sorsunk osztályosa; Petőfi egy szabadabb, lelkesebb és gyanútlanabb századból ragyog vissza ránk. CS. SZABÓ: Az utolsó fejezet — 257 —
