Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT népével félemlítette meg a lengyel szabaaságeszme akkori letéteményesét, a gazdálkodó nemességet. S amit megtett a lengyel tartományban, megtette volna a magyar Helytartóságban is. Ráadásul Magyarországon a jobbágyság tetemes része idegenajkú volt; az agitátoroknak még könynyebb dolguk lett volna köztük. Régóta hánykolódott ez a félelem Wesselényi és Kölcsey gyötrött elméjében; balsejtelmük most Vörösmarty vérét is elhűtötte. Mint egy pici mikroszkóp-lemezen, a költő a helyi parasztlázadásban meglátta az emberi lélek milliónyi kórokozóját. Megingott egész eszmevilága, rádöbbent, hogy a magyar reformkor mérsékelt civilizáló programmja nem ér le sem a rossz szenvedélyek, sem a politikai bajok gyökeréig. Egyik ember a másikra vadítható önérdeke ellen is, a jobbágynak kevés a nyernivalója az urak nemzeti függetlenségén, a magyar megújulás mögött fölemelt késsel ott fenyegetnek e megújulás iránt közömbös nemzetiségek s a késnek igen hatalmas gazdája akadhat éppen a “legelső magyar ember” személyében! Vörösmartyra rámeredtek a magyar élet végzetes ellentmondásai, a reformkor alig betakart szakadékai, amelyek fölött növekvő harciassággal vonult át egy alapjában még mindig gyönge és védtelen nép. Nem csoda, ha olyan erővel cikázott át rajta a galíciai lázadás híre, mint egynémely mai lelkiismereten a hidrogénbomba kipróbálása. Két évvel a szabadságharc előtt, e lázadás hatására született a tollán a legkeserűbb magyar vers: Az Emberek. S két esztendő múlva, a szabadságharcban beteljesedtek a balsejtelmei; egy akkori verse indulatosan kiáltja világgá a császári hatalom s a nemzetiségek szabadságtipró szövetségét a felkelt magyarok hátában. A szabadságharcban Petőfi emberi és költői szerepe erősen beárnyékolta a nagy elődöt. Pedig Vörösmarty mindössze negyvenkilenc éves volt. Híréhez és életkorához képest meglepő lenne a passzivitása, ha nem tudnók, hogy kebelbarátja, Deák Ferenc visszahúzódott a szabadságharc forradalmi szakaszától. A költőt megválasztották képviselőnek s a régi tisztelet övezte, de kicsit a múlt dísze volt. Jellemző a közfelfogásban élő szelíd alakjára, hogy az összes forradalmi állás közül éppen a kegyelmi törvényszék bírájának tették meg. Kifakult daguerreotip fényképre hasonlít az alakja azokban a hónapokban Petőfi éles olaj nyomatú képe mellett, amelyet gyerekkorától kezdve szívében őriz minden magyar ember. Vörösmarty a tavasz hírnöke volt, Germinal énekese. De a szabadságharcban Termidor napja lángolt a magyarok felett; vérforraló nyári nap csillogott a szuronyokon. Utólag előkerült átkozodó verse Görgeyről, a “pofonvert, megrugdalt inas”-ról arra mutat, hogy a végsőkig kitartott Kossuth mellett. De lelkileg már nem volt felkészülve rá. A negyvenes években írt cikkei és levelei elárulják, hogy kívánta is a forradalmat, rettegett is a következményeitől. Ha franciának születik, februárban lelkesen fölesküdött volna a polgári köztársaságra, akárcsak Lamartine, de visszaborzadt volna a kétségbeesett júniusi munkásfölkeléstől. Fiatalkoromban megkísértett a gondolat, hogy ha Petőfi élve szabadul a segesvári csatatérről, az összeomlás után kiábrándul radikális álmaiból, amelyek a közeli látóhatárra festették a demokratikus aranykort, a forradalmi Ige kitöltését. Ma már bizonyosan tudom, hogy száz halálon keresztül éppen olyan rendületlenül kitartott volna elveinél, mint Victor Hugo a számkivetésben, majd a párisi kommün után. Vörösmarty — 256 —
