Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT legalább is azt, ami benne az emberi méltóság igazolására értéknek tekintendő, s arra gondoltam, hogy ma az amerikai főiskolákon szép számban vannak magyar származású tanárok. Akik a nyugattól tanultak, azoknak a leszármazottai immár a nyugatot tanítják. Nagy sor ez, ha figyelembe vesszük, hogy a nagyvilág véleménye szerint szülőhazánknak a kultúrhistóriában margós szerep jutott. A művészi kifejezés alkata nemcsak a környezeten, hanem a vérmérsékleten is múlik. Akár erkölcsösnek mondjuk a művészet természetét Shelley, Ruskin vagy Tolsztoy értelmezésében, akár egyetértünk Baudelaire-rel vagy Swinburne-nel, hogy esztétikai értéke határozza meg morális jelentőségét, kétségtelen, hogy a nyüzsgő, anyagi szolgaságba vagy forradalmi jelszavakba süllyedő emberiség éktelen lármájában s ravasz és ijedt csendjében az alkotó lélek érzékenységénél fogva zsibbasztónak érzi a dúrva s könyörtelen erőket, amelyek az intuíció, képzelet s kifejezés tisztaságának ártanak. A művész nem tud s nem akar struccpolitikát folytatni. Amíg őszinte önmagához s hivatásához, természetesen helyesli Juvenalis epigrammájának gúnyját, amely szerint “a haszonnak jó szaga van, akárhonnan ered. “Mint művész ellensége a hazugságnak s igy elveti ezt a hasznossági “irányelvet”. D. H. Lawrence találó megjegyzése szerint, amelyet Edgar Allan Poeról írt tanulmányában olvashatunk, az igazi művészetet “a teremtés és a rombolás kettős ritmusa jellemzi”. Az alkotás életigazolás akkor is, ha egy barbár kor vagy az idők ideológiai zűrzavara az írót s a költőt pesszimizmusba sodorja. A teremtő fantázia sohasem közömbös s nem dől be a tények csalhatatlanságának. A racionalizálás nem a művész feladata, hanem a filozófusé. Sztoikus módra beleegyezhetik a valóságba, ugyanakkor azonban meg kell teremtenie a maga valóságát, a tényen túli tényt, Balzac Comédie Humaine-je nemcsak a tizenkilencedik század első felének Franciaországa, hanem az író Franciaországa is. Henry James “passion for exactitude”-je a képzelettel átszűrt s nem a puszta tények pontossága. Zola naturálizmusa sem a valóság “hű tükre”; megjegyzendő, hogy Zola saját magát “költő”nek nevezte, bár elmélete szerint műtétet végzett a társadalom beteg testén, hasonlóan a sebészhez, aki az emberi testen végez műtétet. A naturálizmusra való utalás, noha Zola a kifejezés szabadságával a polgári társadalomban érvényesítette egyéniségét, alkalom arra, hogy a szovjet mogulok s csatlósaik “szociálista reálizmusáról” szóljak, amely az íróktól s költőktől megköveteli, hogy a pártfórum illetékeseinek helyeslésével propagandisták vagy utánzók legyenek s ne alkotók. Megtagadja tőlük azt a jogot, hogy immanens problémákkal foglalkozzanak a marxi dialektikától függetlenül vagy hogy hajlamukat követve írjanak. Megtagadja tőlük a magány termékenyítő izgalmát is. Vergilius, mint poéta, független volt Augustustól s Dante, mint katholikus költő, a pápától. A “történelmi szükségszerűség” nem magyarázza meg a teremtő lélek összes sajátosságait. Nem a hivatalosan alkalmazott drákói szigor vagy zsarnoki kegyetlenség alakítja a művész egyéniségét, bármilyen is kifejezési eszköze, hanem a formaérzékkel összefüggő önfegyelem, amelyet a hagyományos formákat bomlasztok sem hagyhatnak figyelmen kívül. Mindenféleképpen kívánatosabb az amerikai légkör szabadságában, a “cultural pluralism” világában a művészi cél érdekében mozgósítani az agyvelőt és a szivet, mint behódolni az önkényuralomnak s elárulni a művészet szeplőtlenségét. — 242 —
