Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT bírtak, hogy a rendelkezésemre álló keretek közepette (nem egyszer a kereteket meg kellett teremteni) a magyar írókat és költőket tanulmányokban megismertessem az angolnyelvű világgal. Elszigeteltségemben más elégtételem nem volt, mint az érdekmentes kötelességtudat. Amikor európai látogatásom alkalmával Esztergomban Babits Mihály vendégszeretetét élveztem s Budán Kosztolányi Dezsőét, ama kérdésükre, hogy magyar irodalmi tárgyú előadásaimnak, könyvismertetéseimnek s értekezéseimnek van-e látható hatásuk, az volt a válaszom, hogy a kulturális apostolkodás gyakorlati eredményeit nem tudom számon tartani, viszont ők tudják a legjobban, hogy a magyar írónak mindig kettőzött erővel kellett hivatásának eleget tennie. Szegedi látogatásomkor Juhász Gyulával a Tiszta partján sétálgatva megjegyeztem: “A Mississippivel s a Hudsonnal összehasonlítva a Tisza alig nevezhető nagynak.” Juhász Gyula erre így szólt: “A Tisza ki is árad.” A csend mosolyával fogadtam “védőbeszédét” s eltűnődtem azon, hogy a magyar hatalmasaktól mellőzött költő szülőhazájában ép annyira magányos, mint magyar nyelvem angolnyelvű relációban. S mint ahogy a Tiszát védte s mindazt, amit jelképezett, így az én feladatom a magyar fátumtól messzi légkörben megvédeni mindazt, ami szerintem érték magyar s egyetemes szinten. Az amerikai szabadság keretében félelem nélkül élhettem életemet, noha zavaros agyú emberek itt is szembehelyezkedtek a szólásszabadsággal vagy visszaéltek vele. A fantázia határai korlátlanok, hangja átzeng a politikai vadonon és eljut az úgynevezett “cselekvés emberéhez” is. Az emberiségnek s a nemzeteknek megváltását sohasem a jelszavakban kerestem s humanista felfogásom, amely összegyeztethető a jeffersoni demokráciával, logikátlannak véli a szellemi elkülönülést nemzeti alapon, bármennyire tudatában vagyok a nyelvi elkülönülés lélektani, társadalmi s művészi következményeinek. Ám nincsen valóság élő gyökér nélkül s az én gyökereim, három nyelvű elődeim ellenére, magyarok. A sors országútján a lélek melódiája a helyzetdal. Az én állandó helyzetdalom, rímesen s rímtelenül, univerzális horizontjában magyar annyiban, amennyiben az amerikai atmoszférában sem tud elnémulni. A magyar lelki egység hangja ez, amelytől dehogy távoli az emberi közösség hangja! S ebből következik, hogy a legkülönbözőbb világnézetet valló magyar írókkal, költőkkel s tudósokkal leveleztem. A levelezés a “képzelet józanságával” a magyar lelki egységet szolgálta politikától mentesen, annál inkább, mert hiszen mint szavazópolgárnak politikai kötelezettségeim amerikaiak s amellett lelki szervezetem elútasította a politikai ruganyosságot Borshy-Kerekes György barátom helyesen útalt erre, amikor “társaslénynek” nevezett abban a kijelentésében, amellyel tisztázni próbálta politikailag érzéketlen természetemet. Minden tisztességes emberből, bármilyen a nációja, kisúgárzik az értelemnek és szívnek összhangra törekvő nosztalgiája. Ilyen meggyőződés nélkül nem is taníthatnám az összehasonlító irodalomtörténetet. Társaslény vagyok; ez a politikám. Mindazt értékelem, ami gazdagítja s elmélyíti az élet értelmét. Innen, Amerikából, nem fogadtam el a magyar kultúra szellemi Triánonját; más szóval az utódállamok magyar íróinak és költőinek régionalista magatartásában is a sokszínű, de egységes magyar kultúra megnyilatkozását láttam. Tamási Áron, aki amerikai tartózkodása idején jut-236 —
