Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

tatta el hozzám első elbeszéléskötetét s akivel európai látogatásom alkalmával Kolozsvárt és Pesten találkoztam, magyarul írt Erdélyben s a hangsúly a magyar nyelven s művészi értéken van. Kosztolányi Dezső, akit a jugoszláv hatóságok nem engedtek Szabadkára, megkért, hogy európai utamban ne kerüljem el szülővárosát s keressem fel özvegy édesanyját s orvos öccsét. Amerikából könnyebb volt odajutni, mint Pestről, ám verseit s regényeit Szabadkán úgy olvasták, mintha nem lettek volna mesterséges határok a két ország között. Levelezésemben nemcsak Csonka- Magyarország íróit és költőit, hanem az utódállamok magyar litterátorait is az egységes magyar szellem távlatában köszöntöttem s ők is hasonló szellemben üdvözöltek. Nem akarom megemlíteni mindazokat, akikkel leveleket váltottam; a lista túlhosszú volna. Eltérő szempontjaikban s képességükben, a szóért és a szóval folytatott küzdés változatosságában s értékkülönbségeiben neveik lelkem földjén úgy sorakoznak fel, mint az azonosságok s ellentétek színei. Az értékek s fogyatékosságok oly szókötésre emlékeztetnek, amely a gondolatok s érzelmek összeférhetetlenségében is a mondatok észszerűségét határozza meg. Magyarul írtak s írnak, avult s új modorban, egymásnak ellentmondó hangulatban s célokkal, de mindannyian örökösei annak a nyelvnek, amely Balassa Bálint óta az értelem, képzelet és érzés művészi eszköze.

Hogy is feledhetném el Juhász Gyula sorait, amelyeket könyvemhez írt előszavában felhasznált: “Arra születtél, hogy különös vagy pompásan látó és izgatottan képzelődő szemedben különös lelkek mindig érdekes sorsát néhány rövid oldalon elmeséljed.” Húszéves voltam s Ady Endre barátja, ezidőben Szakolcán gimnáziumi tanár, ezzel a serkentéssel vezetett be a magyar irodalomba. Kosztolányi Dezső, akivel élénken leveleztem, zöld tintás betűinek szellemével az Ízlés arisztokratizmusát éreztette s megvetését mindannak, ami rút, piszkos, kicsinyes s önző. Persze, a politikailag eltévedt Kosztolányival nem értettem egyet. Több levelében említette, hogy kivándorol Franciaországba vagy Amerikába. Otthon maradt s elhatározását így indokolta: “Angol nyelvismeretem bizonytalan, francia nyelvem biztos, de ezzel a nyelvtudással Franciaországban másodrendű költő volnék. Köt a nyelv, a magyar nyelv. Magyar költő vagyok.” Babits Mihály esztergomi kertjében arra kért, hogy a nyári laka melletti falra véssem nevemet. Valóban jó társaságban voltam, a magyar írók névaláírásai között az enyém is elfért. Amerikába visszaérkezve ez a levele fogadott: “Meghat hűséged, a magyar nyelvhez való ragaszkodásod. Amint tudod, érdekel az angol s amerikai költészet s hálás vagyok a nekem küldött könyvekért. Különösképpen jól esett, hogy műveimről angolul is megemlékeztél. A megbecsülés mindig kis körre szorul. Tőled angolul kaptam, de így is tudomásomra adtad, hogy gyökereid fájva nyúlnak vissza a régi hazába.” Ignotus ekként bíztatott: “Ne hagyjon fel a magyar írással; ez egyébként fölösleges tanács, mert úgysem hagyhat fel vele.” Kuncz Aladár felszólított, hogy a szerkesztésében megjelenő Erdélyi Helikon-nak küldjék kéziratot. “A régionalizmusnak is lehet egyetemes perspektívája” — írta egyik levelében — “s itt Erdélyben ügyelnünk kell arra, hogy a régionalizmus ne legyen provinciálizmus. Ha nekünk írsz, talán eljuttatsz hozzánk valamit Amerika méreteiből. Emersonra gondolok s nem a felhőkarcolókra.” Már mint menekült, Márai Sándor Olaszországból így értesített a róla rajzolt portREMÉNYI: Magyar múlt, amerikai jelen

— 237 —