Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT ahogy beszélgettünk magunkról, a mieinkről egymásnak. — És ti? Reményi is megszólalt hát a felhőző szivarja mögül: . . Az én apám vasútas volt. Kedvesen, polgáriasán éltünk. Neki is volt egy hegedűje és nekem is. Esténkint, ha nem volt szolgálatban, muzsikálgattunk. Kottából. Ő jól, én hebegve. És másfélét, mint amiket ez a cigány játszik. Édesanyám és a három nővérkém volt a hallgatóságunk. Eleget szenvedhettek, he-he . . . “Másnap, ha egyéb dolgom nem volt, bekóboroltam a várost. Pozsony ősi kultúréletének nyomain. Diákosan. De persze, . . . megláttam a Frigyes főherceg cilinderes batárjait is, ha kigördültek a Grassalkovich-palotából . . . — És? — kérdeztem, amikor elhallgatott. — És hát . . . amikor eléggé felcseperedtünk már hozzá, a nővérkéim szétrepültek, a vonatok elrobogtak tőlünk, én . . . munkatársa lettem vagy másfélévre a Pressburger Zeitungnak, az ország legöregebb napilapjának, ami elég közel volt Bécshez és úgy körülbelül mihozzánk is ... és aztán kijöttem Amerikába. Bécsi kinevezéssel . . . Szervusz! És megint koccintottunk. De most valahogy másként, mint előbb. Nem is tudom leírni, hogy mért? Csak máskép, bár még folyt a muri és bár még mindig felettünk bolyongtak a bódítóan kedves, aranyos magyar nóták. Valószínűleg nem véletlen dolog az, hogy ahová csak nézek a szobámban, az íróasztalomról, annak tartozékairól, mindenünnen egy-egy Reményi-levél fehérük felém. És talán az sem véletlen, hogy amikor Róla beszélek, jellemzően kedves, apróka emlékek is jutnak eszembe. Néhány picassói Reményi-portrét ezekből is összerakhat a szíves és ügyes olvasó. íme: “SZIVAROS EMBEREK rendesen gyufa nélkül járnak” — véleményeztük egyszer a Magyarasztalnál. — Kivéve Reményit! — jegyezte meg valaki. — Ő rendes ember, nála mindig van gyufa. Ellenben . . . szivar nem mindig. Erre a Kacikánk egy szép, pohos havanát nyújtott át neki és . . . egy ügyes gesztussal, magához húzta az asztalon levő gyufatartót. Reményi ragyogva vette át a szivart és mingyárt rá is akart gyújtani. Megforgatta, leharapta a végét, belefújt, körülnézett az asztalon és végül is a zsebébe nyúlt gyufáért, de . . . ezúttal nem vala nála gyufa. VICCEKET GYŰJTÖTT előszeretettel. Valószínűleg azért, — 228 —
