Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
LESZLEI MÁRTA A tanár — Regényrészlet — Filozófia óra után Ikvay magához hívta Gézát. — Szeretném, ha délután eljönnél hozzám. A lakásomra. Úgy öt óra tájban, jó? A fiú sötétkék árkokkal szántott arcán zavar húzódott végig. Mikor a többiek közé vegyült, a tanár hosszan utána nézett. Magányosan sodródott közöttük, mint egy darab fa a folyó hátán. — Már megint nem nézett a szemembe, — gondolta. Lassan kiürült a terem. Ikvay valamit jegyzett egy füzet hátára. Közben a fiúkat figyelte. Már nem rohannak le az udvarra, mint régen. Még tavaly, még ennek az évnek elején is kamasz kölykök voltak. Egyszerre változtak meg és észrevétlenül. Nyugodtabbak lettek, megsúlyosodtak s arcukról eltűnt az a határozatlan, nyers gyerekesség, mely eddig oly hasonlóvá tette őket egymáshoz. Új, erős, egyéni vonások ütköztek ki rajtuk, mint mikor a tavaszi földekről visszahúzódik az áradás és a barázdák felszínre kerülnek. A nyugalmuk és nehézkességük mögött pedig valami nagy, visszafolytott, ugrásra-kész nyugtalanság feszül, mely egész más, mint a kamaszság. Egy-egy külön elhatárolt világ lett minegyikükből, tele várakozással és követeléssel. Ikvay egyedül maradt a teremben, a park megszokott képével a kitárt ablakon túl. Rá mindig ebben a képben köszöntött rá az év változása. A boldog, nyújtózó fák alatt gyermekkocsikat toló asszonyok sétálnak s a madarak hangja teletűzi a levegőt éles, kurta újjongással. Még hárorm hónap és elmennek a fiúk. Valami megkondul benne erre a gondolatra. Már régen úgy érzi, hogy ha ez az osztály elmegy, az ő számára is lezárul valami. Pedig ez az osztály se más, mint a többi. Ez az év se. Ez a tavasz se. A változatlan állandóságban semmi intés, semmi jel. Mégis érzi, hogy ezekkel a fiúkkal együtt valami más is eltűnik. És soha nem gondol a következő évre, mintha ő sem készülne visszatérni. A fiúk az utóbbi időben nagyon megváltoztak. Nem tudja, miért. E- gész télen szép lendülettel és örömmel tanultak. Összhang volt közöttük, tömör érdeklődés és akarat. De egyszerre szakadozni kezdett a lendület. Zavar, tétovázás támadt az osztályban. A fiúk figyelme elterelődött. Töprengők, akaratosak, megbízhatatlanok lettek. Lappangó ellentétek, csendes belső lázadás ízzott köztük. Valamennyiük között Eöry Géza változott meg leginkább. Tanítás alatt fáradt, álmodó tekintettel néz maga elé. Ha szólnak hozzá, összerezzen, felugrik s megkínzott kifejezés űl az arcára. Tekintetét a padra szegzi, sovány ujjait tenyerébe szorítja és hallgat. Hogy nem tud, vagy nem akar felelni, senki nem tudja. Szünetekben elhúzódik az udvar végére a farakásokhoz és olvas. Mindig, mindenfelé könyvvel a kdzében jár, mintha ezzel védekezne a világ ellen. Külsejét elhanyagolja, rendetlenül öltözködik és bármit csinál, minden csupa felületesség és zavar. — 197 —
