Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
ÚJ MAGYAR ÚT Fontos feladat lesz, a szülőkkel és a társadalommal mégszorosabb kapcsolatok kiépítése, vezetési, nevelési kérdések ezúton történő tisztázása. Sajnos sokan vannak, azon a hibás véleményen, hogy fölösleges sokat magyarkodni, mert ez a gyermekek meghasonlását és félemberek neveléssét eredményezi. Nem tudják megtanulni a befogadó ország nyelvét, szokásait és félszegen kényszerülnek majd az életbe lépni. Ezt az elméleti felfogást mindenki, aki idekint neveléssel foglalkozott, könnyen megcáfolhatja. Az emigráció tapasztalatai bebizonyították, hogy a gyermek minden körülmények között tökéletesen megtanulja az ország nyelvét, még akkor is, ha az a szülőknek nem tetszenék. Ezzel szemben számos riasztó példát lát ki-ki ismerősei körében arra nézve, hogy a gyermekek sok esetben alig tudnak magyarul, sőt néha még a magyar ifjúsági munkában résztvevő fiatalok is fokozottabb oktatásra szorulnak. A heti egy-két órás magyar iskola vagy cserkészet tehát nem hogy akadályozná a gyermek fejlődését, inkább nagyon kevés a magyar öntudat kialakításához. Őszintén meg kell vallani, hogy a cserkészet munkája csak ott eredményes, illetve kielégítő, ahol a szülői ház is melléje áll, azaz a gyermekkel otthon is törődnek. Sajnos szülők egy része csak “eltűri”, hogy a gyermekeivel a pedagógusok vagy cserkészvezetők áldozotokat hozva foglalkozzanak. A cserkészvezetők éppen ezért kérő szóval fordulnak a magyar társadalomhoz, legyenek az iskoláknak és a cserkészetnek hathatós támogatói. Saját jól felfogott érdekük ez, ha azt akarják, hogy gyermekeik az övék maradjanak. Közömbösség mellett nemcsak a magyarság, de szükségszerűen ők is elvesztik gyermekeiket, akik magyar nevelés nélkül felnövekedvén csak az öregek “hobbyjának” tekintik majd a magyar kulturális és társadalmi munkát és olyannak, ami nem tartozik rájuk. Sokan feltették és felteszik a kérdést, szükség van-e az áldozatokra? Nem ismerjük a jövendőt, senkisem tudja ki térhet majd haza, ki veszi a magyar nevelésnek hasznát. A magyar cserkészet — sokkal — a hinni és bízni tudókkal azt válaszolja: Van értelme a munkának és áldozathozatalnak, mert az ugyan a Mindenható kifürkészhetetlen akaratától függ, hogy ki kerül közülünk vissza Magyarországra, de mindennek ellenére úgy kell készülnünk, hogy valamennyi külföldet járt magyar fiatal munkájára szükség lesz. Ha pedig a sors úgy hozza, hogy egyikük-másikuk sohasem látja meg apái földjét, akkor is külföldön is szolgálja — nevelése alapján — a magyarságot. Mindent egybevetve a magyar cserkészet kéri munkájához a szülői ház és a magyar társadalom támogatását. A család életében példaadásra készüljön fel a szülő is, hogy a gyermek a tíz törvényt ne csak a cserkészetben, hanem otthon is élhesse, hogy ne legyen télen vallásos, nyáron közömbös, nyilvánosság előtt elbájoló modorú, máshol goromba pokróc. Adjon példát a magyar társadalom is szeretetből és megbékélésből, hogy a felnövekvő fiatal réteg ne kényszerüljön a sok civakodástól, torzsalkodástól elkedvetlenedve a magyar ügyektől elhúzódni: Hogy mindezek segítségével maradéktalanul kialakulhasson bennünk egész életreszólóan az emberebb ember és magyarabb magyar. — 164 —
