Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
ÚJ MAGYAR ÚT zet adta történeti felelősség elől; az aki köztük vállal magasabb mindenkinél, leleplezi a való helyzetet, de maga is menekül: az ájulásba. Habár roppant szelleme áttekinti a problémát s azt minden következményében végig is meri gondolni — vagy éppen azért — , a lezáródás, a vég biztos tudata Széchenyiben is ott kísért. Egy félmondata árulja el ezt, mely viszont nyilatkozatát Kölcsey legmélyebb és legkietlenebb hangulatú versével kapcsolja össze. “... peregjen le az egész, mások fognak helyükbe ülni” — úgymond Széchenyi. “És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép” — énekli Kölcsey a “Zrínyi második éneké’'-ben. S ebben az összefüggésben, azt hiszem, szinte felesleges is Vörösmartyt idézni, a legnagyobbat, “a nemzet költőjét”, aki férfikora delén erőszakosan kiáltja túl önmagában a nemzeti és emberi Nihil szörnyű sejtelmét; hanem legmélyebbről fakadt és ezért legigazibb képei, époszi remekeinek — “A rom”, “A két szomszédvár” — kietlen megoldása — a halálnál is rosszabb bújdosás — s végül öregkori felkiáltásai — “Előszó”, “Emberek” — elárulják az igazi Vörösmartyt. E legnagyobbak közül pedig menjünk le hirtelen az én őseimhez: Ferdinandy nagyapám 1849-es naplója ugyan a legutolsó évek folyamán elveszett, de annyiszor elolvastam s oly mély hatást tett rám, hogy, ha szavait nem is, de hangulatát és lényegét rekonstruálni és reprodukálni tudom. Körülbelül így végződik: Midőn halálra ítélése után Haynau váratlan kegyelme folytán börtönéből kiszabadul és hazatér Hidasnémetire, s éppen feleségével beszélget “egyszerre tüzet kiáltanak és mindenem leég”. S aztán ez a befejező mondat: “Ez volt — t. i. az 1848-49-i küzdelem és annak előzményei — az utolsó sugár e nemzet életében. Most már néma és örök éjszaka következik, amelynek nem lesz újabb pirkadása.” Ezek a sorok valószínűleg 1850 elejéről keltek. Sok év múltán nagyapám megint elolvashatta régi irományát. S ennek úz újraolvasásnak jeleként, mintegy egykori véleménye megerősítése és jóváhagyásaként, már öregebb kézvonással odajegyzette a kézirat végére az akkori dátumot: “1875”........ Anyai dédapám, Ney Ferenc, lelkes és egyszerű katonája a nagy reformnak, így foglalta össze élete végén a lelke mélyén gomolygó látásokat, melyek egész életén át kínozták: “Ott kereng a föld golyója, Rajta fészkem négy folyója; De a népnek, nemzetemnek Nem lelem nyomát sehol! Hamvad-e vagy bújdokol? Ismeretlen népek ezre — Ismeretlen nyelvre, mezre — Lepte el a drága tért. S mégis ah, habár bolyongok Századokról századokra, Ott pihen még mereven — Borzadással látom ezt is — Kiterítve önnön tetemem.” — 152
