Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
Ennek a költeménynek Kölcsey idézetem víziójával s a Vörösmartyhősök bujdosó végzetével való rokonsága nyilvánvaló. Ez a “reformkor”, mélységeit tekintve, sokkal terheltebb volt a “nagyszerű halál”, mint a jövőteremtő élet ízeivel és színeivel.... Mi volt hát az a bizonyos XVIII. század végi dominánscsere? m. A dominánscserének elnevezett jelenség megmagyarázása nemcsak a mi esetünkben nehéz. Ezzel a kérdéssel dinasztikus érdeklődésem éveiben eléggé behatóan foglalkoztam. 1942-ben feltűnt nekem, hogy k. b. a XI. század derekáig egész Európában egy bizonyos lelkialkatú uralkodótípus általános, amely azután az előbbihez képest feltétlenül modernnek ható típusnak, a “lovagi ember” típusának adja át a helyét. Ha az olvasó pl. Szent Istvánra és aztán Szent Lászlóra gondol, az egész különbséget érteni fogja. A szentistváni uralkodótípus a XI. század derekát megelőző dinasztiák képviselői közt természetesen épp annyira nem kivételtelen, mint a szentlászlói típus a XI. század közepe és a XIV. század közti uralkodók sorában, azonban olyan alakok, mint egyrészt Szent Henrik, Nagy Ottó, a régibb Orseolok, Nagy Jaroslav, Jámbor Lajos és Vastag Károly, másrészt pedig II. és III. Ottó, Szent Imre, Orseolo Péter, az ifjan elhalt Karolingok és sokan mások mégis elhatárolnak egy lélektanilag, sőt orvoslélektanilag is megjelölhető típust, amely a paroxizmális csoporthoz hasonlít a legjobban. Midőn a korszakváltás, — ha úgy tetszik, dominánscsere — végbemegy, új típus jelentkezik, melynek jellemző képviselője Szent László, Álmos herceg, II. István, n. András, V. István, Kún László és végül Nagy Lajos. Ez a hevülékeny, harcias, expanzív lehetőségű, csillogó embertípus a sajátképeni európai lovagság típusa. A felsoroltam magyar királyok, mint pszichológiai típusok, tökéletesen illeszkednek a korukbeli Nyugat és keresztény Kelet lovagi fejedelemtípusához, amelyet pl. egy Szent Lajos, Oroszlánszívű Richárd, VI. Henrik császár, I. Mánuel vagy Chatillon Rájnáld oly beszédesen képvisel. A következő típus a XV. században alakul ki. Az átmenetet — a voltaképeni korszakváltást a mi történetünkben igazán példásan illusztrálja Zsigmond király alakja és uralkodásának átalakulásokban oly gazdag ötven éve. Utána a condottiere-alakból fejedelmi méretre növekedő s pszihológiailag is egészen új típust jelentő uralkodók emelkednek fel. E típusnak emelt örökreszóló emléket Macchiavelli a Principe-ben. A Príncipe egy diasztólés lelkialkati forma, amely orvospszihológiailag leginkább a paranoid-típussal hozható kapcsolatba. A felfedezések, a birodalomalkotások korszaka nyílik meg velük. A kor jelszava II. Fülöp híres mondása lehetne: “Non sufficit orbis”. Az új típus egyik legjelentékenyebb képviselője kétségkívül Mátyás király. Katolikus Ferdinánd, Szerencsés Emánuel, n. Julius pápa, VIII. Henrik, I. Ferenc, Bocskay, Bethlen, Gusztáv Adolf, Szobieszki és Cromwell nevének említésével kívánom jelezni, hogy mennyire nem áll egyedül. A XVIII. században aztán egy sajátságos női intermezzo következik: az egészében amúgy is nőies rokokó s ugyanakkor Pompadour, Mária Terézia, II. Katalin uralkodása. Midőn pedig ezek is letűnnek, egyszerre “küszöbén vagyunk bámult korunknak. Századok Istene!”, mi történt közben? FERDINANDY: A magyar néző — 153 —
