Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
FERDINANDY MIHÁLY A magyar néző Bevezetés egy majdan megírandó önéletrajzhoz (Folytatás) 1790 és 1805, majd 1812 és 1827 között két “tömött csoportban” termelt a magyar föld “nagy jellemeket”, “kiket vándormadarakként közösztön egy cél” felé vitt. Csaknem valamennyien a magyar kis-, közép- és főnemesség fiai voltak, kik politikusokként és írókként működtek, szokatlanul nagy érdeklődést tanúsítva a történeti iránt. Egészen nagy perspektívába állítva őket, természetesen nem foghatók fel másként, mint nemesi kitenyészettség sajátos, kései produktuma, — ami a kis-, és főnemesség esetében nagyon is különféle módon értendő — s aminek sajátszerű volta egy váratlan dominánscseréből táplálkozik. Ennek a dominánscserének pedig közvetlenül az ő nemzedékük előtt kellett végbemennie. Ez a dominánscsere lendítette őket oly elhatározó erővel az irodalmi-kulturális tevékenység irányába, melynek apáiknál még nincs vagy alig van nyoma. A “reformnemzedék” — amint az egy történetileg kései kor “produktumához” illik — lezárás, befejezés is. A mi szempontunkból pedig ez a nemzedék olyan csúcsteljesítménye a magyarságnak, amelyet politikai téren azonban egyáltalában sohasem múltunk felül. Nemes alakjaik úgy állnak a magyar emlékezésben, mint utolsó virágzás. Utolsó virágai vezető s így történetiségük tudatában élő rétegeknek, valahogy olyan értelemben, ahogyan egy Kari Maria Weber vagy egy Reiner Maria Rilke, ahogy egy Byron vagy akár egy Buddha is végső értelme saját nemének. “Egy ősi nemzetség — mondhatjuk Spenglerrel — nem csupán az ősök sorával egyértelmű, hiszen ősei mindenkinek vannak, hanem ősökkel, akik nemzedékek során át a történelem földjén éltek, és nemcsak volt végzetük, hanem végzet is voltak; kiknek vérében évszázados tapasztalás rendjén a történés formája végső tökélyig tenyésztődött.” A reformnemzedék történeti jelentőségének itt érintett oldalát továbbra is evidenciában kell tartanunk, hogy megértsük, hová is akarok jutni voltaképen mindezen fejtegetésekkel. Történeti jelentőségüknek van azonban másik oldala is. Az említett dominánscsere ezt a nemzedéket egyidejűleg egy új kultúra kezdetévé is teszi. Soha a magyar szellem — kivéve a XVII. században tragikus elszigeltségében felmagasodó egyetlen Zrínyit — meg sem közelítette azokat a mélységeket, amelyeket a XIX. század delének nagy költőiben és gondolkodóiban valóban elért. A romantikus-liberális kultúra, mely az ő művük, úgyszólván a mai napig egyértelmű a magyar kultúrával. Ez az, amit ma voltaképpen magyarnak lehet mondani. Ami előttük volt, az ma már csak kultúrtörténeti adalék; csak az, ami általuk és utánuk jött létre, valóságos, eleven kultúra. Ebben az értelemben azonban a nagy reformnemzedék nemcsak végső virágzás, hanem kezdet is, támadat és eredet: kútfeje az egész későbbi magyar sorsnak, ami az ő bennük vagy atyáikban végbe— 149 —
