Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

ment dominánscsere eredménye volt. Röviden: általuk lett a romantikus életérzés, a historizáló hajlam és a liberális szabadságeszme a magyar végzet külső formájává.

Tragédiában végződött — általában — a nagy nemzedék életműve: oly emberségesnek elképzelt és oly nagylelkűen véghezvitt “forradalmuk” meghiúsult; Szabadság és Függetlenség veszendőbe ment; egyesekre börtön, bitó, tébolyda vagy öngyilkosság várt... legjobb esetben egy végelgyengüléses kiegyezés. Aztán pedig betűszerint is beteljesedett az ifjú Kemény jóslata: a nemzet nem bírta többé elviselni a reformkorszak nagyjainak rendkívüli etikai igényű gondolatrendszerét: hűtlen lett örökségükhöz és egyre növekvő szellemi érdektelenségbe süllyedt. Midőn végre, hosszú, idő után, megújra felbukkan egy igazi költő, Ady, akkor ő és a körülötte csoportosuló tehetségek már tudatosan elkülönülve állnak szemben az általános magyar hanyatlással. Ezek irodalmi-szellemi forradalma kétfelé osztotta a magyarságot s ez a hasadás az első háború utáni magyarság ábrázatán mindinkább előtűnt. Mindaz, ami ezekben az időkben a magyarságban még igazán “szellem” volt, bújdosóvá vált saját honában s elkeseredett ellenzéket alkotott a “látható” Magyarországgal szemben. Egyesek — és éppen nem a legjelentéktelenebbek — egyetlen megoldásul a menekülést, a kibújdosást választották. így aztán 1944 katasztrófája a magyar szellemet a diaszpóra helyzetében találta, melynek jelenségei kísértetiesen hasonlítottak a teljes bomláshoz.

Ha az utolsó százhúsz év — 1825-1945 — magyar történetét összefoglalom, erre a végeredményre jutok: A magyarság zászlóvivői, oly nagyszerű kezdet után, 1849 katasztrófájában taposódtak össze, amely az igazi függetlenség és a belső integritás lehetőségét mindörökre tönkretette; az új zászlóvivők, a XX. század két első évtizedében, már megbékíthetetlen keserűséggel fordulnak szembe a nemzet dekadenciába süllyedt többségével — jóllehet eredménytelenül; egyszerűen elszigetelik őket, miközben a “látható” Magyarország elébb birodalmát — 1918 — , azután hazáját — 1944 — szégyenteljes és szomorú módon elárulja és elveszíti.

Az újabb magyar történelem fordulópontja bizonyára 1848-49, s ezen belül azok a napok, amelyekben a magyar nemesség beveszi a nem-nemeseket “az alkotmány sáncai közé”. Ez az eredmény egy magas etikai normák vezette társadalmi réteg önzetlen, igazán nemes gesztusa, s mint ilyen, az egész világ történetének egyik legkiemelkedőbb mozzanata.

Ám ez a “szépség” és erkölcsi fennköltsége ennek a tettnek csupán az egyik oldala. Következményeit tekintve a magyar nemességnek ez az előjogaitól egyszerre való visszalépése, melyben nem számolt a megbolygatott egyensúly folytán egymásra zuhanó rétegek irtóztató földindulásával, mégiscsak a “nagy lemondás” volt, amiért Dante szerint már egyes pápákat is a pokol megfelelő köreiben szállásoltak el. A főnemesi és nemesi osztályoktól mindenütt a világon el kellett venni előjogaikat — egyedül a magyar nemesség adta oda, amije volt, s ez bizonyára szép és humánus és tiszta dolog, csak éppen nem egészen természetes. Ily jellegű tett egyéni szokott lenni, — s ha egy egész osztály, egy egész kitenyésztett, történeti tudatú osztály magasodik fel ilyen tetthez, akkor az ugyan lehet szép, le— 150 —