Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
KOVÁCS ÖDÖN Csak egy koldus A müncheni Altersheim névtelen magyar halottainak. Igen, édesanyám. Ugye furcsa? Hogy miért egy fürdőszobában? óh, semmi különös, csak nincs elég hely, nincs különszoba és a betegek amúgy is csak délelőtt szoktak fürdeni. Igen, a szoba tiszta. Fehér, csempézett, személytelen. A többi haldoklókat is ide szokták hozni, itt nincsenek útjában senkinek, egyedül lehetnek a gondolataikkal — ha vannak még — a betegek nem lesznek idegesek, ha látják, hogy valaki már megy, akit iehet, ők is követni fognak. Látod a kerekeket beszerelve az ágy lábai alá? így könnyebb volt behozni, mondták. Kitolni is könnyebb lesz majd. Hová? Le a pincébe egy kőasztalra. Óh, ezt az útat már jól ismerem, magam is vittem le sokakat. Fehér lepedővel letakarva, csendben. Mert a halottaknak jár a csend. Hogy éreztem-e valami különöset? Nem, nem hiszem. Csakhogy a halottak mind nagyon nehezek voltak. Aztán, később, a négy deszkából összekopácsolt koporsót leengedik a gödörbe, a magyar pap utolsó istenhozlzádot mond, a kevés ember közül pedig valaki szemrehányóan megjegyzi: magyar sors. Aztán jönnek a férgek és a szétbomlás, és nem marad sem magyar, sem ember, csak por és hamu. De talán ülj közelebb hozzám egy kicsit, tudod, ilyenkor fázik már az ember és az anyákból mindig árad egy kis meleg, még ha alig pislákol is bennük a láng. Tudod, ez váratlan volt. Igen, az, hogy eljöttél. Én akartam mindig hazamenni hozzád, becsengetni egy este és megkérdezni, vártok-e még? De most itt vagy és ez jó. Azt mondják az állatok elhúzódnak, félre valahová, mikor közeledni érzik a végét és egyedül akarnak lenni. Nem akarnak zavarni másokat, a halál magánügy. Én ember vagyok és nem akarok, nem tudok egyedül lenni, elintézetlen dolgaim vannak még, beszélni akarok és valamit hátrahagyni. Szavakat, gondolatokat, emlékeket. Más nincs. Közöm van az emberekhez, még élek, nem akarom felbontani ezt a kapcsolatot még. Akkor látja az ember milyen szegény, amikor így bejön egy kórházba. Egy pizsamája maradt még, hozott egy-két könyvet, fésűt, fogkefét. Mások sokféle toilette holmit is hoznak, borotválkozóvizeket', krémet, házikabátot, esetleg rádiót. Majdnem elfelejtettem, mutattam már neked a papucsaimat? Ezek újak. Nem, nem ajándékba kaptam, vettem őket. Szeretem ezeket, valahogy rangot adnak az embernek itt. Nekem is van valami új. Itt vannak az ágy alatt? Igen, jó, legyenek közel. Egyedül jöttél? Nem jött senki más? Persze, tudom, nehéz mostanában. Mariette sem jött el? A fiúk, nem kisért el senki közülük, Béla, Sa-114 —
