Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
nyi vagy Gábor? Gábor üdvözletét küldte? Igen, Gábor mindig üdvözletét szokta küldeni. De te itt vagy, el tudtál jönni és ez a fontos. Vártam, hogy jössz, kértem a nővért, hogy ne vigye ki a szobából azt a kis cserép jácintot. Pedig látod nem is az enyém. A templomot szokták vele díszíteni vasárnap. Vártalak és vártam másokat is, de nem jöttek. Mondd, veled is megtörtént már, hogy ültél napokon, és estéken keresztül és vártál egy telefonra, egy csengetésre, egy levélre, de nem jött? De úgy, hogy soha nem jött, soha, amikor vártad? És akkor sem, amikor már nem vártad. Pedig, hidd el, én igyekeztem hinni az embereknek. Amikor mondtad: kisfiam leszel még .szerelmes máskor is, vagy nem szabad túlzásba vinni a barátságot sem, én megbotránkoztam és azt mondtam, hogy hittel és bizalommal kell kezdeni az életet. Igen, hinni kell abban, ami egyedüli értelme az életnek, azt hiszem, az eszményekben és az eszmények tisztaságában. Vagy, talán inkább a saját tisztaságunkban az eszmények iránt, hogy azok is tisztán maradjanak? Tudom, ne mondd, igazad volt. Bennem is hiba volt. Az igazit és a tökéleteset akartam elérni, olyat és úgy, ahogy az a könyvekben van megírva. És milyen nehéz, amikor találsz valakit, akiről nem csak hiszed, hogy az igazi, de tudod, hogy minden lehetősége meg van annak, hogy valóban az igazi lehessen a te számodra, és nem akar tökéletes lenni. Kik írják a könyveket? Emberek, akik hisznek, vagy akik félrevezetnek bennünket, és bár tudják a valót, azt mondják, van igazi? És én csak egy lennék azok közül, akiket félrevezettek? Miért nem jön ide senki? És te is, itt vagy még? Ha kinyújtom a kezemet feléd, nem érezlek. Mondd hangosabban, nem hallom. A betegszállítókocsi zörög odakinnt, hoznak a folyosón megint valakit. Nem gondolod, hogy másoknak is itt kellene lenniök? Legalább egy lánynak, akit szerettem, akinek az én szeretetem sok volt, akivel megfeleztem az utolsó cigarettámat, akiért vállaltam poklot és megaláztatást, koplalást, akiért megtagadtam önmagamat, hogy boldog legyen. Aki azt üzente aztán, nincs ideje tárgyalni velem. A fiúk közül, mégis, valaki. Akiket megvédelmeztem, akikkel barátkoztam, amikor senki nem állt szóba velük? Akiknek kölcsönadtam, hogy utána én éhezzek? Akiknek cipőért és kenyérért talpaltam, amikor nekem nem volt? Hát ennyire egyedül van az ember? Hát igaz az, amit magam is olyan sokszor mondtam, hogy senki sem pótolhatatlan. Igaz, hogy csak egy statisztikai adat vagyunk végül is, hogy az élet megy tovább? Nem marad semmi csak az elmosódó emlékek? egy gondolat, egy mellékes sóhaj, hogy óh szegény? Hogy azt mondják, Bandinak volt egy barátja, aki —, de persze te úgy sem ismerted már? Itt vagy még mindig? Nem látlak jól, a nap visszaverődik a csempés falon, furcsa, pedig olyan éles a világítás. Maradj még itt velem egy kicsit, hadd mondjak még valamit magamról, te megértesz, vagy jól esik azt gondolni, hogy megértesz. Mit akartam mondani magamról? Igen, hogy beszélnem kell még sokat, mert más már nincs hátra, a KOVÁCH: Csak egy koldus — 115 —
