Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1-2. szám
ÚJ MAGYAR ÚT szerint mérnék ki az írásaikért járó tiszteletdíjat. Mi azonban az elmúlt tíz esztendő alatt megtanultuk, hogy nincs mit várnunk sem a múlt, sem a jelen hivatalosaitól vagy félhivatalosaitól. A múlt nem hagyott ránk jelentős külföldi anyagi alapokat, legalább is olyanokat nem, amelyekhez mi hozzáférhetnénk; nem hagyott ránk szervezett, kultúrális életet élő, magas igényű magyar társadalmi életet egyetlen új befogadó országban sem, s így nem volt kihez fordulnunk komolyabb támogatásért. Napjaink emigráns politikai vezetői sem jobbról, sem balról nem tanúsítanak olyan érdeklődést a magyar kultúra fennmaradása, a magyar nyelv művészi ápolása és fejlesztése, a magyar tudományos és politikai gondolkozás magasrendű kiművelése iránt, amely méltó volna a magyarság súlyos veszteségeihez, ez embertelen korban tanúsított teherbíráshoz és a jövő kétségtelenül nagyra hívó feladaaihoz. Visszanézve az elmúlt négy esztendőre, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a lap, munkatársai önzetlenségén, olvasótáborának odaadásán keresztül jóval többet adott a magyar közélet múlt és jelenlegi hangadóinak, mint amennyit egyáltalán remélhetett tőlük cserébe. Amit kapott, arról jobb nem beszélni. De van ennek a nyugati országokban szétszóródott, még szabad magyarságnak egy másik szellemi és etikai vezető rétege, amely az elmúlt években nem bizonyult méltatlannak a sorsában adódó feladatokhoz. Magyar írók és költők, politikai gondolkozók és gazdasági szakemberek, szakkutatók és lelkipásztorok, pedagógusok és újságírók, volt katonák és köztisztviselők, akiket jórészt bányákba, farmokra vagy gyárakba kényszerített a család megélhetésének gondja, évek óta hozzák áldozataikat a magyar emigráció hangjának biztosítására, szellemi teljesítményeinek fokozására és egy új, korábban nem is remélt külföldi magyar kultúrális munka kiépítésére. Sokan megpróbálták megzavarni ezt a folyamatot, elvadítani az emigrációs sajtó hangját, elsekélyesíteni mondanivalóját, zavarossá tenni politikai látását és elzülleszteni erkölcsi érzékét. Éveken keresztül dúltak a felekezeti viták, az érdekeltek többségének gyengeségéből kiéleződtek a jobb- és baloldal közti ellentétek s folyt a spekuláció minden érzelmi visszahatásra, amelyet az emigráció egyik vagy másik csoportjából ki lehetett csiholni. A magyar társadalmat Magyarországon elevenen “szalámizó” Rákosi-együttesnek öröme telhetett sok, akarva-akaratlan nekik partnerkedő emigrációs vezetőben és mozgalomban. A legtöbb ízléses, mértéktartó magyar, különösen azok, akiknek mondanivalóját a külföld is meghallgatta, nemzetközi tekintélyű tudósok, művészek, szakemberek, elismert kutatók, orvosok és nevelők riadtan húzódtak vissza a vad emigrációs lárma elől. Ma már százakra tehető azoknak a száma, akik egyéni teljesítményükkel az emigrációs közélet minden gáncsa ellenére maradandó megbecsülést szereztek a magyarságnak. Viszont csak kevesen maradtak kapcsolatban az emigrációval, s elsősorban olyanok, akik minden csalódás dacára e visszájára fordult magyar sors részesei akarnak lenni: írók és költők, reformerek, katonák és lelkipásztorok. Rajtuk keresztül van még magyar szellemi élet, bennük van csírája a világszerte mutatkozó új magyar kultúrális élet szervezetének. Ilyen kiélezett, felkavart emigrációs helyzetben jelent meg az európai menekültek körében Soos Géza és hirdette meg a magyar jövő új szintézisét: a felekezeti különbségeken felülemelkedő, társadalmi és származási — 8 —
