Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

— Sze ez az — állapította meg Vitális is.

Még hallgatott egy darabig a bajusza mögött, aztán ránézett.

— Harag azért nincsen, ugye?

—- Székelyek vagyunk — felelte Mózsi— tartsuk észben.

— Úgy hát.

Aztán az egyik elindult Udvarhelynek, a másik meg aláereszkedett Háromszék felé.

Tova másodnap hajnalán érkezett el Mózsi a Kommandó alá. Csepergélt az eső egész éjszaka s a virradat éppen csak hogy eljutott a szürkületig, tovább már nem engedték a fellegek.

Nézte Mózsi az ismerős földeket, az erdőszélt s kereste a házát a szemével. De amit látott, az nem ház volt már, csak egy nagy fekete halom. Üszkös, kormos, gazdátlan halom. Keréknyomok, összetaposott fű, bemocskolt föld.

Odament, megállt, nézte.

Nem káromkodott, nem csikorgatta a fogait, mégcsak nem is sóhajtott. Csak állt mozdulatlanul, sokáig és nézte. Mozdulatlan arccal, mozdulatlan szemmel, mozdulatlan szívvel, ahogy a halált nézi az ember, meg az Istent.

Sokáig állt úgy. Aztán lassan közelebb ment, félre rúgott néhány szenes gerendát, megkereste alattuk a küszöb kövét és leült reá. Ült. Térdére könyökölve, állát a tenyerébe hajtva s nézett maga elé. Sokáig. Csak ült, ült.

A Feketeügy fölött őszi ködök bomlottak. Ázott szaga volt a levegőnek, ázott és szomorú szaga. Az ég szürke volt, mint a holtak arca.

Sok idő múlva fent az erdőszélen megmozdult egy kicsike pont. Jött, jött. Odajött. Megállt. Aztán leült ő is a küszöb másik végére. Kicsi Mózsi volt. Ültek szótlanul, hosszú ideig. A nagy székely s a kicsi székely.

Aztán sok idő múlva megszólalt a nagy. Rekedten, nyögve.

— Szólj.

— Élünk.

— Mind?

— Mind.

—- Ez a fő.

Több szó nem esett.

Később az asszony is előjött az erdőből s a másik gyerek. Velők volt a két tehén is, meg a kutya. Odatelepedtek Mózsi köré s vártak.

— 70