Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

WASS: Tizenhárom almafa

Egy idő múlva aztán Mózsi fölállott, levette a fejéről a katonasipkát és a földhöz csapta. Majd fölnézett az égre s megkérdezte nagy keserűen:

— Tán az Istent is elpusztíták már erről a világról?

S hogy ezt is kiadta magából, beleköpött a markába s elkezdte széthordani a gerendákat. Az asszony szó nélkül beállott melléje s a gyerekek is. Tova délig kiválogatták belőle, amit még használni lehetett. Aztán leültek a gerendákra s az asszony előszedett az áltálvetőből valami maradék száraz puliszkát, a gyermek meg vizet hozott melléje a korsóban. S ettek.

Közben Mózsi fölmérte szemével a földeket. Ott voltak mind. Megnézte az erdőt: ott volt az is. Tekintete végigfutott az almafák helyén: de ott bizony csak ágak hevertek és csonkok meredeztek.

— Na Prefektus! — sóhajtott Mózsi.

. — Szekérrúdnak kellett, a katonáknak — jelentette a gyerek.

— Miféle katonáknak?

— Járt itt mindegyikbül, sorra. Az oroszoknak márcsak egy jutott.

— Úgy kell nekik.

Alig pihentek valamicskét, egy ember jött fölfele. Megállt mellettük s köszönt.

— Adjon Isten.

— Adott — felelte Mózsi s megnézte az embert. Filimon volt, a verespataki pakurár.

— Hát visszagyüttél?

— Mondottam, hogy visszajövök — felelte Filimon.

— Jöhettél volna tűz nélkül is.

A verespataki elhúzta a száját.

— Megérdemeltétek.

—- Kicsoda? — horkant föl Mózsi.

— Ti, Magyarok.

Mózsi elvicsorodott, mint a farkas, úgy nevetett Filimonra.

— Tiszta igazad van, hallod-e! Meg kellett volna nyúvasszunk apró korotokban, mint az egeret, akkor nem lenne most semmi baj !

— Nana — húzta ki a pakurár a derekát — próbáltátok, de nem sikerült!

— Nagyapáink idején kevesen voltatok — adta vissza Mózsi a szót mogorván.

— S mért nem tettétek hát, mi?

— Mert emberek voltunk. Ez vót a hiba.

— 71