Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

— Majd odahaza, meglásd, másképpen lesz a kommunizmus — vigasztalta Mózsit.

— Azt majd ezután lássuk — bizalmatlankodott Mózsi.

Aztán elindultak hazafelé. Két napig mentek a hegyeken, mind

csak délnek s aztán elébük tárult a csíki lapály. Ez a második nap délutánján volt. Alattuk éppen egy falu fehérlett s azt célozták meg elsőnek, hogy tudjanak valamit a világról.

Hát hamarosan meg is tudtak róla mindent. Mert biza abban a faluban puszta házaknál egyebet nem találtak s azokat is feldúlva szörnyűségesen. Mindössze egy öregasszony került elő valami pincéből s az aztán elmondta, amit tudni kívántak.

Hogy biza rájuk törtek egy napon az oroszok, meg a rómányok, úgy együtt, ahogy voltak s hiába ment ki elébük a bíró, meg a falu java veres lobogóval, csak rávetették magukat a házakra s kezdték prédáim. A muszkák összeszedték a fehérnépeket, a románok meg a férfiakat s ami a házakban, meg a házak körül volt, azon közösen osztozkodtak. A férfiak közül biza sokat úgy elvertek, hogy belépusztultak, sokat meg elvittek magukkal Isten tudja hová. Aztán a többi, aki megmaradt, kint élt az erdők közt s nem mer hazajönni.

Hát ezeket tudta az öregasszony. Erre aztán Vitális sem szólt semmit, csak megvakarta a fejét.

— Jó lesz, ha hazanézünk sebesen — lepte el Mózsit az ijedtség a megváltozott világ hallatára.

De Vitálisnak is megsürgősödött az útja, mert úgy nekilátott nyomban a menésnek, hogy alig lehetett lépést tartani vele. Az éjszaka folyamán három falu mellett haladtak el, de azok sem állottak jobban, mint az első. Nappalra aztán újra az erdőbe húzódtak s ott vándoroltak tovább, mert az utakon igen lármázott a sok katonaautó.

Másnap este, tova Bikszád fölött, megszólalt Vitális. Először, mióta az öregasszonyt kikérdezték.

— Hát én itt átvágok Udvarhely felé.

— Isten, Isten —- nyújtotta Mózsi búcsúzásra a kezét.

De Vitális még nem indult mindjárt a kézfogás után.

— Tudja — kezdte —- az ember tévedhet.

Azért ember — felelte Mózsi békésen.

Egy keveset hallgatott Vitális ezután, aztán megvakarta a fejét.

— Azért tán lehet, hogy lesz valami még a kommunizmusból is — mondotta — már mint az igazibul, úgy értem.

— Nem bánom én azt sem ■— hagyta rá Mózsi — csak élhessünk benne valahogy.

WASS: Tizenhárom almafa

— 69 —