Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1-2. szám
BAKÓ ELEMÉR A “Soos Géza — Sajtóalapitvány” rendeltetése Amikor alig négy hónappal ezelőtt Soos Gézának, az újabb magyar emigráció mélyebb fundamentumú és legtöbb alkotásra ösztönző egyéniségének ravatalától visszatérőben e lap néhány alapítójával visszavonultunk egy rövid eszmecserére, bizony, nehezen indult a beszéd. Magyarok, akiket az újvilágba érkezés után egymástól száz és ezer mérföldekre vetett a sors, akik mindennap belépünk a kemény testi munka őrlő malmába vagy messzeeső kisvárosok és parókiák visszhangtalan távolságából próbáljuk elérni egymás kezét, fokozni egymás alkotó akaratát és leküzdeni a távolságok és mostoha körülmények egymástól elidegenítő hatásait, bizony nem sokat ígérhettünk egymásnak. Az, aki köztünk a legtevékenyebb volt, aki köztünk a legtöbbet vállalta, pár órával előbb ott feküdt előttünk kiterítve, szinte ellentmondás nem tűrő cáfolatként minden reménykedésre és tervezésre. Ahogy körülnéztem gyászoló barátainkon, magam is megrendültem: előadjam-e nekik azt a tervet, amelyet már, Pittsburgh felé haladva, ismertettem útitársaimmal? Mert a gondolat röviddel Soos Géza halála hírének vétele után kikristályosodott bennem, kielemeztem lehetőségeit s elhatároztam, hogy rögtön, ott, a magyar emigrációs munka egyik legfontosabb mérföldkövénél, Soos Géza sírjánál meghirdetem a Soos Géza- Sajtóalapítvány gyűjtésének megindítását. Természetes, hogy a gondolat első hallásra általános helyesléssel találkozott. Ha akkor nyitok egy ívet és végigjárom a temetésen megjelenteket, ma egy egészen más névsor szerepel a megajánlási listán. Mert akkor, ott, mindenki teljes mértékben annak a döbbenetnek a hatása alatt állott, mely a hatalmas,sziklaszilárd egyéniségek zuhanását követi. De én nem akartam a hangulatra építeni. Sok össze nem illő hangulatból mérgeződött el a magyar élet, sok megbánt ígéret szavaiból faragtak dárda- és nyílhegyeket egymás ellen, sok ellentétes kohéziójú anyagból felépített szervezet, mozgalom hullott részeire, mielőtt bármily eredményt tudott volna felmutatni. Én a Soos Géza-Sajtóalapítványt nem a gyors enyészetnek szánom ,hanem benne egy olyan erőt remélek, amely fokról-fokra növekedő szellemi és szervezeti teljesítményekré teszi képessé azt az indítást, amely a Magyar Szellemi Munkaközösség formájában a menekült élet szinte dantei mélységében született, s bizonyára az Úristen rendelésére itt, az Egyesült Államokban gyökeresedett meg. Maradandó értékek, különösen ilyen zavaros és gyáva korban, mint a mienk, nem kristályosodhatnak ki egyik évről a másikra. Azt is természetes dolognak tartottam, hogy az első adománytevőknek azoknak kell lenniük, akik e munka javát évek óta hordozták: elsősorban a szerkesztőség tagjainak. Akik nem emigrációs kategóriákban gondolkoznak, azok számára bizonyára a komikummal határos, hogy írók és költők teremtsenek új alapokat egy szellemi munkának, ahelyett, hogy sorok és lapok
