Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
KÖRÖNDI: A sziget csinált név. De ez már a semlegesség ára. Hangsúlyozom, — az, hogy e név semmiféle nemzeti jelleget nem visel, korántsem jelenti, hogy eszményem nemzetközi vagy akár csak a nemzetek feletti. Egyszerűen csak semleges: sem több, sem kevesebb. — Ön ennek a névnek nevében tárgyal és intézkedik majd. Lesznek nehézségei, elsősorban a kíváncsiságból eredők, és a személyi kultusz papjainak áldozó-vágyából folyók. Ezeket el kell hárítania. Esetleg még gyanakvással is dolga akad majd. Ezzel is meg kell majd birkóznia. Mégpedig egyedül. Sajnos, én nem lehetek majd segítségére. — Ugyanis, — folytatta nyomatékosan, — rátérve most az ön feladatának lényegére, — az ön tiszte az, hogy engem háborítatlanságomban óvjon. Ez pontosan a következőket jelenti: ön életem végéig tartozik az Írásaim kiadásával kapcsolatos teendőket lelkiismeretesen ellátni. Ha észrevette, megnyomtam a lelkiismeret szavát. Nem, mert meg akarom bántani, hanem azért, mert kertelés nélkül ki akarom fejezni, hogy egyes egyedül ez leslz az ön kötelességteljesítésének ellenőrzője. Én írok, s ezzel a munka rám eső részét elvégeztem. írásaimat ön lemásolja és igyekszik forgalomba hozni. Kiadatja és a befolyó jövedelmet kezeli. Minderről azonban velem soha, semmi körülmények között nem beszél. Sem kimondott szóval, sem tekintetével, sem magatartásával nem közölhet és nem sejtethet sem sikert, sem kudarcot. Lehet, hogy minden egyes írásom kiadhatatlannak bizonyul, lehet, hogy néhányat elfogadnak, az is lehet, hogy mindet. Bárhogyan alakuljon is a dolog, az ön feladatának lényege, hogy ezt: munkám gyümölcsének sorsát, előttem titokként őrizze. Függetlenségem cak így lehet teljes, — ha a közönség, a közvélemény vagy a hivatásos kritika befolyása alól teljesen mentesülök. Ezért vonultam erre a szigetre is, amelyen a holnap szolgálatba álló siket-néma inason kívül csak Önnel fogok érintkezni az emberiség tagjai közül. Legjobb tudásom szerint körültekintően intéztem minden, a jövőre szóló dolgomat s remélhetőleg nem fog kellemetlen meglepetés érni. Elsősorban az ön segítségére számítok ebben is. — Most jöjjön, — mondta, és felállt. Bejárta velem a szigetet, már amennyire lehetett. Területének javát bozótos erdő borította, partjait is fák szegték, azt az egy kikötésre alkalmas kis öblöt nem számítva, ahová én is megérkeztem. “A gazda bekeríti házát!” — lett volna kedvem idézni, de idejében észbekaptam: ízetlen, szinte ledér dolog lett volna, s egyébként sem tudhattam, hallotta-e vájjon Saymus hírét Voltaire-nek. Egyetlen, nyolcas-számjegy alakú tisztás volt a sziget közepén: egyik körében Saymus háza állott, a másikban egy picike tó. “Látja,” — jegyezte meg Saymus, — “függetlenségemnek nincsen híjjá: még egy magán-tengerem is van, ha lubickoló kedvem támad. Bár hidegebb a vize, mint a kinti óceáné, ha igaz, azért, mert kicsinysége ellenére jóval mélyebb a környező tengernél. Elárulom önnek, hogy ez a tó választtatta ki végül is velem ezt a szigetet egy tucatnyi közül.” Másnap beléptem Saymus szolgálatába. Állásom négy esztendeig nem adott úgyszólván semmi munkát. Szabályos időközökben kijártam a szigetre, de csak elvétve kerültem Saymus 489 —
