Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

színe elé. Lakásán egy tábla jelezte, hogy fogad-e vagy sem. Munkájáról sohasem beszélt, s azt sem sejttette soha, meg van-e elégedve haladásával. Néha, — most még lehetett, — gyakorlati tanácsokat adott a titokőrzés megkönnyítésére, de ezen kívül nem ejtett szót kettőnk ügyéről. Fukarul bánt a szóval, ami érthető volt: a beszélgetések tárgyköre szinte csupán a sziget eseményeire szűkült, ilyen pedig vajmi kevés volt. A világ eseményeire, természetesen, nem volt szabad utalnom sem, de ezek Saymust valóban nem is érdekelték. Egyetlen egyszer említette meg, hogy szokásos élelmiszer-csomagjából egy bizonyos sajt-fajta, amelyet különösen kedvelt, hiányzik. Kérdezte, nem tudom-e véletlenül, kapható-e még, — de még mielőtt a gyártmány nevét elárulta volna, meggondolta magát és másra terelte a beszélgetést. Következő látogatásom alkalmával magammal vittem egy egész rakomány sajtot, minden fellelhető fajtából egy darabot. “Ön rossz detektív lenne, titkár úr,” — mondta, inkább neheztelő, mint tréfás hangon, és erőszakkal visszavitette velem az egészet.

A negyedik év vége felé, egyik látogatásom utolsó percében nyújtotta át első munkáját. Papiros irattartóban volt, súlyánál fogva fölbecsülhettem terjedelmét, mégis, hazaérve, midőn kibonottam, meglepett rövidsége. Magam előtt is nevetséges, de nem hallgathatom el, hogy csalódást éreztem.

Az elmúlt esztendők során nem egyszer fúrdalt a lelkiismeret; nem az aggasztott, hogy szinte ingyen eszem Saymus kenyerét, inkább — különösképp — az a hit vert bennem gyökeret, hogy erőmön felüli föladatra vállalkoztam. Ez a gyávaságom később, midőn valóban megkezdhettem munkámat, azonnal elpárolgott: aki volt már ütközetben, ismeri a golyósüvöltésbe csöppenőnek vak hősiességét, amely még visszanyúló hatállyal is képes legyűrni a megelőző órák szurkolását. Most ilyen érzéssel láttam Saymus művének elolvasásához.

Időközben befejeztem volt tanulmányaimat, s ebben az időben már a harmadik esztendeje működtem előadó tanári minőségben egy magániskolában. Meg is nősültem, feleségem éppen első fiunkat várta. Tőle nem volt mit tartanom: titkomat titoknak fogadta el, és sohasem faggatott feleslegesen, legyen emléke áldott!

Azt hiszem, mindenki megérti, nem csekély izgalommal vettem elő vacsora után Saymus kéziratát. A hajnal íróasztalomnál ért, s aznap éjjel már le sem feküdtem. Szerencsére megengedhettem magamnak ezt a fényűzést: az iskola nyári szünete kezdődött éppen.

“A bekerített ház”-at szinte mindenki ismeri, fölösleges dolog volna tartalmát elmondanom. Csupán annyira utalok belőle, amennyi elkerülhetetlen ahhoz, hogy élményeimről beszámoljak. Az első oldalak úntattak. Két kereskedelmi levél, szakkifejezésekkel zsúfolva, s azután a szerződésszöveg, egy kétoldalas, gondos anyagleltárral. El sem tudtam képzelni, hová fog Saymus mindebből kilyukadni. Higgyjék el, nem kérkedésképpen mondom: mind ennek ellenére sem fordult meg fejemben a gondolat, hogy Saymus — dilettáns. Ma már író voltát bizonygatni mosolytkeltő vállalkozás volna, — de azért a két véglet között számtalan árnyalatú határeset képzelhető el, s úgy értem, elsősorban az én kötelességem, hogy leszögez— 490 —