Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT magyarul visszaadni e két szó, “under God” igazi jelentését. Talán úgy kellene fordítanunk: “e nemzet Isten törvényei alatt állva újjá fog születni szabadságban”. Emlékezzünk reá, hogy Petőfi is azt írta: “kik érted haltak, szent Világszabadság”. Mert sokféle szabadság van és lehetséges. De két legfőbb faja ez: szent szabadság és istentelen szabadság. Az utóbbi például a “tékozló fiú” szabadsága, aki nemcsak mások iránt, de sajátmaga iránt sem ismert felelősséget. Elszakadt Istentől, míg felelőtlen szabadságával együtt a moslékos vályúknál nem végezte be lázadását. Vagy Isten törvényei szerinti szabadság-e az, amely a francia forradalom idején szamár farkára kötötte a misekönyvet és így hurcolta végig Páris utcáin? Vagy az, amely a Notre Dame főoltárára meztelen színésznőt állított az “Esz istennője” gyanánt, és alatta ettek, ittak, káromkodtak és táncoltak? Ez az Isten nélküli szabadság olyan, mint Shakespeare drámájában a vöröspofájú Caliban szörny szabadsága, aki elcsapja Prosperót, a jó mestert egy részeges csaplárlegény, Trinculo ellenében, akit királlyá akar koronázni. Sajnos, az a szabadság, amely Napóleon hadaiban végigvérezte Európa harctereit, sem maradt meg “Isten törvényei alatt”, hanem személyes hiúságba, dinasztiaalapítási mániákba, saját hazájában pedig a szabadságjogok eltiprásába fulladt. Az atheista Benes, a cinikus Titulescukis-ántánt hirdette szabadság éppolyan felelőtlen, hazug, istentelen szabadság volt, mint báró Kárpáthy Abellino és Kaulman Félix tőzsdefejedelem szabadsága Jókai ismert regényeiben. Ezeknek életéhez nem tehető hozzá, hogy “under God”. Ez az istentelen szabadság éppolyan pusztító, mint az a templomromboló szabadság, amelyért a Vörös hadsereg végigtiporja fél Európát. Dosztojevszkijnek a nagy politikai regényében, amely magyarul “Megmételyezettek”, illetve “Ördöngősök” címen jelent meg, néhány tucatnyi fanatikus forradalmár küzd a cári rendszer alóli felszabadulásért: gyújtogatnak, társadalmi és irodalmi botrányokat rendeznek, röpiratokat fogalmaznak és osztogatnak, rejtett szabadszerelemben egymás ellen intrikálnak. Egyikük, egy Kirilov nevű forradalmár-mérnök azzal akarja bebizonyítani a szabadság (szabad akarat) létét, hogy öngyilkos lesz. Magát Istennel azonosította és “szabad akaratból önmagával együtt megöli az Istent”. “Megölöm magamat — mondja társainak — hogy bebizonyítsan az én új, szörnyű szabadságomat.” Mindegyik forradalmárnak más-más agyréme vagy elmélete van, akárcsak Raszkolnyikovnak, a “Bűn és bűnhödés”-ben. Végül rárohannak egy paraszti származású társukra Satovra, aki Amerikában és Svájcban járt, visszanyerte vallásos hitét és ki akar lépni közülök. Ezért meggyilkolják. Dosztojevszkij prófétai látással ezekben az istentelenséggel megmételyezett forradalmárokban rajzolta meg Lenin és Trockíj, Szamuelly és Rákosi prototípusait. Jellemző, hogy Dosztojevszkij forradalmárai vezérének apja, Trofimovics István egy kele-kótya, Szekfü Gyula-féle írótudós, öreg ál-liberális, aki egy gazdag földbirtokos özvegyén élősködik. Éppen az atheista liberális epigónoknak az atheista szociálista forradalmárokká! való egyesülése egy istentelen különös “népfrontban” okozta a ■ zavarokat a nyugati demokráciák ideológiai vitáiban éppúgy, mint az államférfiak döntéseiben, főleg akkor, midőn a nyugati szociális liberálizmus egy gyékényre jutott a kommunista “demokráciával” az 1940. és 1947. közötti időkben. — 400 —
