Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
mint alaphang, uralkodik valamennyiük írásaiban, bármennyire akarnák is ma ezt elfelejtetni a kommunista “kultúrforradalmárok” átértékelői. A huszadik század küszöbén azután orkánként tört ki ebből az irodalomból a szociális felelősség hangja. Ady a felelőtlen individuálista párisi csörtetései, magyar Zaratusztra-évei és a Pénz-mammonhoz írt zsoltárai után “hazamegy a faluba”, körültekint a “grófi szérűn” és vállalja a milliók sorsát. Budapest tivornyái között figyelmeztet a “húszesztendős újpesti legény vackára”, a nemzetiségi kérdés veszélyeire. Mellette az egész Nyugat-nemzedék, elsősorban Móricz Zsigmond, később Szabó Dezső, Gulácsi Irén, a falukutatók, az ifjúság legjobbjai a szabadság mellett a szociális felelősség kapuit is döngették. De lehet-e kételkedni, hogy mindnyájuk lelke mélyén ott égett a nagy reformkor, a liberálizmus alapeszméje: az egyéni és nemzeti szabadság, a sajtó és gondolat szabadsága, a széleskörű titkos választójog és becsületes, demokratikus képviseleti rendszer. A liberálizmus e nagy alapigazságait ötven év tanulságai alapján egyesítették mélyről jövő társadalmi felelősségérzettel. Egységesen fejezték ki műveikben mindkét kor eszmevilágát, amelyet egyetlen szóval szociálliberálizmusnak nevezhetnénk nálunk éppúgy, mint a külföld nagyjainál. Az első nagy kisiklás: visszavetődés Nagy zsenik végzete a szenvedélyeikkel és felismert igazságaikkal arányos túlzás. Már az egyéni szabadság szélsőséges hirdetői az őrültség szakadékéig jutottak: Byron Manfrédje, Don Jüanja, Ibsen Brandja és Peer Gyntje. Lenau és az “emberfeletti Ember”, Nietzsche fizikailag is megőrült. Schopenhauer és Wilde folytatás nélküli bolygó különcök lettek és a legtöbb modern francia dekadens, szimbolista, parnasszista, stb. költő is. Akikben ellenben a szociális felelősségérzet felébredt, többnyire az ellenkező végletbe estek: megdöbbentek a modern liberálizmus felelőtlen formájától és visszakanyarodtak a múlthoz, a középkorhoz vagy a parasztsághoz. Sajátságosán retrográd világkép alakult ki bennük előrehaladott életkorukban. Carlyle a liberálizmus gyerekbetegségeinek ostorozása közben először Cromwell diktatúráját állította mintaképül, majd a “Past and Present” sorozatban egy középkori angol apátságnak, a St. Edmund’s Monasterynek a népért felelős életrendjét vágyta vissza, — akárcsak Rabelais a Thelema apátságban, — végül pedig életének utolsó 12 évében Nagy Frigyes részletes életrajzát írta meg 10 kötetben, mint az “utolsó igazi uralkodó lélek” dicshimnuszát, miközben a Times-ben Bismarckot alátámasztotta, Gladstone-t pedig lecsépelte. Másik zseniális kortársa, a művészettörténész Ruskin halálos ellensége lett a vasutaknak, gépeknek, bányáknak, szavazóumáknak, hitelnek. Ezekkel szemben a Raffael előtti, 14-ik századi egyszerűség szent harmóniáját hirdette. A zavaros modern emberrel összehasonlította a skót, az olasz és svájci paraszt mélygyökerű vallásosságát. Ezzel megkezdődött a paraszthoz, a faluhoz, a muzsikhoz való visszakanyarodás evangéliuma Tolsztoj, Mistral, Reymont, Szabó Dezső és mások nagy életképeiben. Walter Scott, Jósika, sőt Jókai öregkori regényeiben is a “legyen úgy, mint régen volt” hangulata kezdett uralkodni. Wagner Richárd fiatal korában a drezdai barrikádokon küzdött. Érett korában az “istenek al-BARTH A: A szociális mély-liberálizmus világképe felé — 395 —
