Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
damutatásának és az ő, hitből megújuló és megújító élete meleg, erősítő hatásának tulajdonítom. * Mert ugyan mi más emberi példaadásban bízhatnék a hozzám hasonló, menekült, új életformák, társadalmi és politikai erők, nyelvi és kultúrális hatások megsokszorozott nybmása alatt vívódó magyar, mint a történelmi büntetés isteni értelmét hirdető, feltámadásban hívő, megtérésből megváltottságba vezető, evangéliumi lelkületű emberi élet példájában? Ne mondja senki, hogy nincs szükség az emberi példamutatásra. Szükségünk van arra, hogy hihessünk az ember felemelkedésében, megszentelődésében, a megsemmisítő, degeneráló, sötét erők fölötti győzelmében és lássuk az ezt a hitet erősítő, konkrét emberi, s ha lehet, időszerű, kortársi példákat. Ezrenként foszlik szét a szabad magyarság külföldi állománya, a magyar emigráció, némul el a magyar szó évenként százak ajkán, változik a név, költöznek szét, minden kapcsolatot elszakítva, rokonok és barátok. S mindez azért, mert az emberekben szétmállik a hit, az eszményi célok helyébe a materiális napi gondok lépnek, egymás szeretete és megbecsülése helyett gyűlölködés, vádak és gyalázkodások tépik az emigrációt; miközben az összes csoportok új “kereszteshadjáratra” készülnek, többnyire a Kereszt alázata és ihletése nélkül, akárcsak a régi keresztesek, modern igazolását adván a változatlan emberi gyarlóságnak. A magyar történelmi sors útmutatói vagy elnémultak, vagy kicsinyes harcokban járatják le magukat. Nagy szükség van olyan emberi példamutatásra és tanításra, melyben az Isten ereje s a Krisztus megváltása ragyog felénk. * Olyan korszakban élünk, amelyet “a vér, a vád, a bosszú nemzedéke” népesít be, ahogy a költő mondja e lap más helyén. Ez a nemzedék önmagát tépte darabokra, hogy letépett darabjaiban céltáblákat teremtsen a vád és a bosszú számára. Mindegyik része e nemzedéknek, akár az osztály, akár a világnézet, akár a felekezet érdekviaskodója, az “egész országra” jelenti be igényét. De hol “az egész ember”, akire azt bízni lehetne? Az önigazolások gőgje, melldöngetése és lihegő törtetése közt általában elfeledkeznek az isteni igazság kereséséről, amelynek kapuja mögött az ember számára az alázat útja vár. S mert az ember, a magyar emigráció embere is összetörtén és kiábrándultán keresi az Igazságot, tíz, sok csalódást és újabb lelki csömört okozó esztendő után egyre inkább elfordul a “közös ÚJ MAGYAR ÚT — 326