Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

REMÉNYI: Jókai Mór

bői. A jövő század regényében rámutatott az orosz veszedelemre s ennél aktuálisabb kérdést ma aligha ismerünk.

Csakugyan úgy van-e, hogy Jókai nem ad választ a huszadik század bonyolult kérdéseire? Mert Amerikában felhőkarcolók vannak s az öt földrészen az új építészet elve érvényesül, szabad-e lekicsinyelni a gótikus architektúrát? Vájjon nem-e jelképe ma is a templomtorony a magasságra való törekvésnek? Mert kevesen tudnak klasszikusan latinul, ennélfogva Vergiliust kizárjuk az esztétikai érdeklődés köréből? Jókai nemzeti jelentősége elhomályosítja azt, ami műveiben egyetemesen emberi? Mindezekre a kérdésekre könnyű válaszolni. Az emberi lélek időtlen kifejezése mindaz, ami érdekesség szempontjából értékes; a lángelmék kortársak a változó érdekek, jelszavak s hangulatok ellenére. A lélek ezerfelé vándorol, de mindig emberi mivoltában s a léleknek nincs igazi ritmusa a képzelet közvetítése nélkül. Jókai “korszerű” jelentősége voltaképpen abban nyilvánul, hogy a magyar mítosz felé irányit bennünket akkor, amikor a köznapi események realisztikus átélése és rajza nem győzhet meg bennünket arról, hogy a temérdek küzdelemnek van értelme. Mítoszon ebben az esetben mindaz értendő, amiből a múlt úgy áramlik felénk, hogy elvisz minket az életben való hithez; az a fajtájú regény, novella, vers vagy színdarab, amelynek írója nem az üres szavak zászlaját lobogtatja, hanem művészetével megismerteti velünk a hősi élet, az erkölcsileg tartalmas élet távlatát. Az emberiségnek e tragikus fátumában a magyarságnak ma inkább, mint valaha, szüksége van arra, hogy igy lássa az élet célját. Jókai a lélek ébresztője a képzelet hangján; ha rágondolunk, ha regényeit s elbeszéléseit élvezzük, magyar sorsunk magánya is elviselhetőbb lesz.

Nálánál ismertebb magyar iró nincsen a külvilágban. De nyelvi gyökerében, vérmérsékletében, történelmi érzékében, mesélő kedvében, humorában, anekdotázó szeretetre-méltóságában annyira a miénk, hogy az Ezeregyéjszaka magyar megszemélyesítőjének kell tekinteni. Az elnémított hazai magyarság tőle merithet erőt a jobb jövőért folytatott harcban s a szétszórt magyarság lelkében földrajzi s kulturális egységet teremthet. Noha a külföldi romantikusoktól tanult, főként a franciáktól, kivételes egyénisége s irásművészete eltüntette ezeket a hatásokat. Ha realizmusra törekedett, mint Az új íöldesúrban, az is romantikus szint kapott, mert reményeiben s vívódásaiban egyaránt az eszmények ihlették. Képzelete pazarul osztogatta kincseit s nincs az a magyar, aki a mai időkben is szegénynek vagy megvertnek érezheti magát mindaddig, amig elmerülhet alkotásai csodálatos világában.

— 295 —