Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5-6. szám
KÖNYVSZEMLE gei. — Ez a három: Milán Lajciak (1926-) a Csehszlovák írószövetség szlovák osztályának elnöke, Pavol Horov (1914-), 1945-től a kassai rádió műsorigazgatója, jelenleg a Csehszlovák írószövetség szlovák osztályán az eszmei-alkotó szakosztály vezetője. A harmadik: Ctibor Stitniczky (1922 ), az írószövetség szlovák osztályának titkára. Végzetes hiba, hogy a 36 magyar műfordító közül a túlnyomó többség nem tud szlovákul és csehül, ennélfogva mások nyers fordítását öntötték formába. Ez a nem kivánatos gyakorlat aztán megbosszulta magát, különösen Sladkovic és Hviezdoslav eredeti, egyéni költeményeinek tolmácsolásában. A fordítók munkáját csak ott koronázta siker, ahol nincs tartalom, mélység, költői lendület. Erejükből csupán a népi demokráciára annyira jellemző üres, kopogó frázisokra futotta, akárcsak oroszból fordító kollégáiknál (Szöveggyűjtemény a XX. század magyar és szovjet irodalmából, Tankönyvkiadó, Bp, 1953, 591 1.) Ezek a strófák, a vörös napi politika jelszavai, versben különösképpen groteszkül hatnak. íme egy példa: Milán Lajciak "Budapest" című költeménye Vihar Béla valóban viharos fordításában: “Már traktorokkal ‘szántjuk fel földünk, és többé soha-soha el nem válunk, és közösen haladunk a célig Budapestünk, testvérünk, jó barátunk”, Egymásmellé rakott szavak, miután a magyar történeti múltat az ellenség szemével elítélte. A formai zökkenők, a fordítástechnika mentségére legyen, hogy az eredeti strófákat sem fűti át a meggyőződés lángja és nem többek, mint a politikai irányköltészet frázis termékei. Az Antológiának napjainkkal egykorú anyaga inkább a politikai irodalom bélyegét viseli, úgy ahogy erre Josef Rybák (Előszó, 239-246) rámutat: “A magyar olvasók a cseh és szlovák költők verseiből éppúgy erőt meríthetnek mindennapi harcaikhoz és munkájukhoz, mint saját költőik műveiből”, mert —folytatja — : “Ez az új költészet a szociálista hazafiság és a proletár nemzetköziség szellemében neveli és tanítja a csehszlovák népet.’’ A Párt útmutatásait vakon követő műfordítóknak és irodalmi embereknek — a fenti idézetből is kitűnik — nem is lehetett jobbat alkotniok, mert hiszen a művész én-jének kollektivizálásával elzárták őt az ihlet legtermékenyebb forrásaitól. De baj van a nyelvtudással is. Magyarországon ma csak Szalatnai Rezső (verset és prózát) és az Antológia társszerkesztője Kovács Endre (csak prózát) képes cseh és szlovák nyelvről magyarra ültetni. Mondanom sem kell, hogy a 36 “mű”-fordító között egyiknek a neve sem olvasható. Ezen pedig ne csodálkozzunk, mert ez a “senki sincs a helyén” felel meg legjobban a napi politikát harsogó proletár “irodalomnak”, mely a pártszerűség kötelező alkalmazásával már csírájában megöli a maradandó értékű irodalmi alkotásokat. Wagner Ferenc — 241 —
