Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
és terror idején, sokan határozottan szakítottak a németséggel és nyíltan magyarnak vallották magukat. Sőt, a német származású és nyelvű lakosság jelentékeny része osztotta a magyarok sorsát a legsúlyosabb német elnyomás idején is. Sokan közülük a demokratikus pártok ellenállási mozgalmaiban is résztvettek.” A jegyzéknek egy másik része annak a vizsgálatnak az eredményeit értékelte ki, amely a magyarországi németek nemzethűségének megállapítására történt és arra a következtetésre jutott, hogy a kiútasítandó németek száma alig haladja túl a 200,000-et. A jegyzék befejező része így hangzott: “Tekintetve véve azt a tényt, hogy a legkompromittáltabb németek, különösen a német férfilakosság jelentős része a megvert német hadsereggel elhagyta az ország területét, valószínűnek látszik, hogy 200— 250,000 a kiútasítást érdemlő németek reális száma, 12) A jegyzék teljes szövegét lásd: Stephen Kertész: “Diplomacy in Whirlpool: Hungary between Nazi Germany and the Soviet Union”, Document No. 10. (Notre Dame, 1953.) 13) A csehszlovákiai magyarok száma hét az egyhez arányban állott a magyarországi szlovákokéhoz. Ezáltal az összes szlováknak magyarokért való kicserélése után még mindig több, mint félmillió magyar maradt volna Szlovákiában. Ezért kínálkozott jó megoldásnak az összes magyarországi német kitelepítése. A prágai tárgyalásokkal kapcsolatban lásd: “Hungary and the Conference of Paris” 2. kötet, 30-53. 1. (Budapest, 1947.) 14) Benes elnök valószínűleg rosszul volt tájékoztatva a nyugati hatalmak szándékairól. Különben nehéz lenne megérteni, miért ismételte meg később egy cikkben a Gyöngyösinek tett nyilatkozatát: “A nemzeti állami felfogás és a régebben elismert wilsoni nemzetiségi állami felfogás s velejárói között kell választani. Egy nemzeti államban nincs hely nemzetiségi problémák számára. Ez a szabály épen úgy érvényes a németekre, mint a magyarokra Csehszlovákiában; s nemcsak Csehszlovákiára vonatkozik, hanem Magyarországra, Jugoszláviára, Romániára és Lengyelországra is. Maguk a nagyhatalmak is elismerték, hogy az európai béke érdekében nincs más megoldás, mint a németek és magyarok eltávolítása Csehszlovákiából. A potsdami értekezlet komolyan és határozottan elismerte ezt és értesítette róla a csehszlovák kormányt. A nagyhatalmak Magyarországot és Lengyelországot is értesítették a területükön élő németekkel kapcsolatban erről a döntésről s ezt mindkettő elfogadta, mint szükséges változást.” Eduard Benes: “Postwar Czechoslovakia” Foreign Affairs, 24 sz., 400-401 1. (April 1946.) Mivel a magyarok kiűldözését célzó csehszlovák politika amerikai ellenállással találkozott, a magyarországi németek kitelepítését a Szovjetúnió javasolta, mintegy közvetett és pótló megoldásként. A szovjet javaslatnak a nyugatiak által való potsdami elfogadása volt valószínűleg Benes elnök értesülésének az alapja. E sorok írója személyes tapasztalatok alapján tudja, hogy a csehszlovákiai angol nagykövet támogatta Benes politikáját és a csehszlovákiai magyarok teljes eltávolítását pártfogolta. A budapesti angol diplomaták erről a kérdésről nem nyilatkoztak. 15) “Az Egyesült Államok magyarországi missziója üdvözletét nyílvánítja a Külügyminisztériumnak és tájék*ztatni kívánja a magyar kormányt, hogy az Egyesült Államok kormányát komolyan aggasztják az otthonukból feltehetőleg rövid utón kiűldözött és a magukkal vihető holmijukon kívül minden vagyonuktól megfosztott német menekültek folytatólagos mozgatásáról szóló jelentések. Ezek a német menekültek, akik valószínűleg a Odera-Neisse-vonalától keletre levő területekről jöttek Németországba; többnyire asszonyok, gyermekek és öreg emberek, akik a kimerültség megdöbbentő állapotában érkeztek meg, sok esetben összes személyes holmijukat elrabolták és járványos betegségektől szenvednek. A potsdami egyezmény XIII. fejezete azt mondja ki, hogy a népesség-áttelepítést szervezett és humánus módon kell végrehajtani. Következésképen, a gyengéknek és gyámoltalanoknak a bántalmazása ellenkezik ezzel az egyezménnyel, valamint a menekültek kezelésére vonatkozó nemzetközi szabályokkal is.” amint azt már a magyar kormánynak 1945. május 26.-án a Szovjetúnió kormányához intézett jegyzéke kimutatta. A demokratikus Magyarország kormánya felhasználja ezt az alkalmat annak a kinyilatkoztatására, hogy meggyőződésével ellentétesnek tartja magyar állampolgárok kitelepítését, pusztán származásuk miatt. Ezt ugyanúgy ellenzi, mint a kollektív büntetés bármilyen formáját. Ezért kívánatosnak tartja, hogy csupán azok a németek telepittessenek ki, akik a hitlerizmus szolgálatával Magyarország ügyének árulóivá váltak.” 12 Ennek a jegyzéknek az elküldése után Gyöngyösi külügyminiszterrel Prágába mentem a Csehszlovákia és a Szovjetúnió által erőszakolt magyar-szlovák lakosságcserére vonatkozó javaslat megtárgyalására. Vladimir dementis cseh külügyi államtitkár üdvözlő beszédében rámutatott, hogy a magyar-szlovák lakosságcsere végrehajtása után Csehszlovákia ki akarja útasítani azokat a magyarokat, akikre nem kerül sor a kicserélésnél. >3 Bár a magyar küldöttség megtagadta a csehszlovákiai magyarok eltávolításának tárgyalását, a magyarországi németek és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése közötti kapcsolat ismét teljesen nyilvánvalóvá vált. Benes elnök még tovább ment, amikor kijelentette Gyöngyösi külügyminiszternek, hogy a három szövetséges Potsdamban elvben megegyezett a csehszlovákiai magyarok és németek eltávolításában s ő nagyon meglepődött a magyarok makacs ellenállásán ennek a politikának a végrehajtásával szemben, m Bár a potsdami szöveg nem erősítette meg Benes állítását, hallgatag és nyilvánosságra nem hozott megegyezések nem ismeretlenek a diplomáciában. Ezért szükségesnek tartottam ennek a kérdésnek a tisztázását. Budapestre való visszaérkezésem után elmentem Arthur Schoenfeld amerikai követhez és tájékoztattam Benes nyilatkozatáról. Említettem azt is, hogy a potsdami szöveg és a november 20,-i Sz. E. B. döntés alapján a nyugati hatalmak felelőssége lesz, ha Magyarországnak a kollektív felelősségrevonás elve alapján ki kell útasítania a németeket. Schoenfeld kijelentette, hogy Potsdamban semmiféle megegyezés nem történt a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről és határozottan tagadta annak a feltevésnek az érvényességét, amely szerint a szövetségesközi döntések a kollektív felelősségrevonás elvének jóváhagyását jelentenék. Schoenfeld válasza megnyugtató volt, de az első amerikai jegyzék (1945. december 4.-i keltezéssel), amelyet a kitelepítésekkel kapcsolatban kaptunk, csupán általánosságokat tartalmazott. Az Odera-Neisse-vonalától keletre levő területekről Németországba érkezett menekültek szerencsétlen helyzetét ismertette és értesített bennünket, hogy: “A berlini Ellenőrző Tanács elfogadott egy tervet a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németek humánus és szervezett áttelepítésére. Ennek a tervnek a kielégítő végrehajtását veszélyeztetni fogja ezeknek a csoportoknak az ellenőrizetlen és tervszerűtlen mozgatása, továbbá a járványveszély az egész művelet végrehajtását elhalaszthatja a végtelenségig.” A jegyzék azzal fejeződött be, hogy az Egyesült Államok missziója “hálával vette tudomásul”, hogy a magyar kormány november 9.-i jegyzékében “elfogadta a Potsdamban elfogadott elveket” és, hogy “a magyarországi német kisebbség bizonyos számának az áttelepítése szervezett, humánus módon hajtható végre.” Az amerikai jegyzék hangoztatott ugyan magasztos elveket, de egyáltalán nem foglalkozott az alapvető problémákkal: a kitelepítendő németek számával és a kiválasztásuk során követendő zsinórmértékkel. A 12
