Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
CSONKA JÁNOS Menekült magyarok Ausztráliában Melbourne, 1953. január hó. Nehéz lesz egy folyóirat terjedelme által megszabott cikk keretében részletes képet adnom Ausztráliáról, s az ide vándorolt menekült magyarság helyzetéről. Sok részletet el kell hagynom, de a lényegesre igyekszem mindig rámutatni. A föld, mely itt hordoz bennünket, kevés természeti szépséggel rendelkezik. A táj Európához hasonlítva messze nem olyan változatos; óriási rész sivatag, üres, halott. Füves, bokros terület egy-egy magányos eukaliptusz fával tarkítva alkotja további nagy részét, melyen juh- és marhacsordák legelésznek. A nap szalmasárgára égeti a füvet, és a tűz minden évben óriási területeket pusztít el, állatállománnyal, farmokkal, néha emberekkel együtt. A lakosság száma 8 millió körül van. Legnagyobb részük a mezőgazdaságilag és iparilag leggazdagabb keleti és déli tengerpart közvetlen közelében él, Brisbana és Adelaide között. Sydney és Melbourne a két milliós város közvetlen környékükkel mintegy 3 millió embert jelentenek, s további nagyobb városok mint Brisbane, Newcastle, Adelaide, Perth, Hobart a lakosság igen nagy részét foglalják magukban. A táj, a country, európai mértékkel nézve nép télén: egy-két kisváros, ahol az ipar, kereskedelem, közigazgatás központosul és egymástól óriási távolságokra fekvő farmok, ahol egy-két ember őriz ezrekre menő juh- vagy marhacsordákat, gépekkel folytat extenzív mezőgazdaságot. Az angol bevándorlóktól leszármazó ausztrál “aussie”, velünk nehezen barátkozó, hűvös, zárkózott ember. Külszínre általában humánus a magatartása; ahogy az Új Magyar Út hasábjain valaki találóan írta a közelszigetére jutott: ott megtalálta az örök élet arkánumát. Akár János vitéz. Innen azonban a mese s az ősi mítosz közt nagy a különbség. A szigetről viszatérő nem vigyázott eléggé a szent növényre s azt egy kígyó ellopta tőle s megemészté. Ám Gilgames maga hazatért és Uruk romlott falait újra felemelteté. Birodalma hatalmasabbá lön, mint volt —csak Snkidu veszte maradt meg benne fájó tövisként, csak a halál tudata fekete gondként. S egyszer — meg kelle halnia. Hanem akkor már megint állott a Palota s szomszédságában az ősi Templom. “S nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul.. “Minden értékemelő, hősi élet — mondja Gallus Sándor — egyúttal az utódok sorsát is alakítja, mert szélesebbre építi azt az alapot, melyen az utódok értékes és értékteremtő, igazi élete kibontakozhat és csökkenti a jövő bukásainak számát. Itt van és itt volt minden egyéni élet végzetes és halálosan komoly felelőssége: az egyéni élet kihatása nem zárul le az egyéni halállal, hanem a genealógiai sors jövőbeni jó vagy rossz mérlegének tényezője.” múltban: itt senkinek sem szidják az anyja istenit. De ha valakit el kell bocsátani a munkából, mert nem felel meg vagy mert a munkaadónak “rosszul megy”, az alkalmazott 10 percen belül az utcán találja magát. Az életben mindenek előtt a pénz érdekli: a társalgási témák egyike, hogy ki mennyit keres. Business-e avagy job-ja van s így rétegeződik az ausztrál társadalom két világosan elhatárolható osztályra: az önálló vállalkozásé business men és a munkásság két csoportjára. Az ausztrál társadalom egyik legjellemzőbb vonása, hogy hiányzik az európai értelemben vett szellemi középosztály. “Ez az osztály — mondja Szabó Dezső — melyhez tartozóságot nem születés, hanem az egyéni tehetség és a munka adott s amely az élet egészséges áramlásában folytonosan gazdagodhatott a felsőbb és alsóbb rétegek értékes elemeivel.” Vannak kisebb és nagyobb business men-ek — magyarul talán pénzes embereknek hívhatnánk őket — vannak clerk-ek, akik a magán- és közhivatalnokok csoportját jelentik, vannak farmerek, akik ugyancsak pénzes emberek, vannak munkások; de elhatárolható szellemi elit, mint osztály itt nem létezik. Vannak ügyvédek és orvosok, természetesen, irodalom-kedvelők és zeneélvezők, egyetemi tanárok és művészek, de kevesen, elszórtan, csendesen félrehúzódva a profit által diktált világ zajától, avagy épen csak a profitot keresve minden szellemi igény nélkül, ami különösen a kommercializálható orvosi, ügyvédi és hasonló foglalkozások esetében történik. A munkásembert nem csábítja munkája művészi régiókba. Az olasz borbély, a francia szakács, a magyar szabó művészete nem érdekli. Nem egyéni tehetségének, alkotó hajlamának keres megvalósulást a “job”-ban, hanem a pénzszerzési lehetőséget tekinti. Ma farmer és holnap bányamunkás, clerk majd autófuvarozó, ahogy jobb alkalom adódik a pénz megszerzésére. A heti 40 óra munka után két teljes nap, szombat és vasárnap szabad, s ha túlórára alkalom nem adódik, ki-ki “hobby”-jának él. Az ország gazdag, az egyszerű ember is viszonylag magas anyagi színvonalon él: saját 4—6 szobás családi ház kerttel, villany, víz, gáz, hideg-meleg víz, fürdőszoba, mosógép, hűtőszekrény, minden hetedik embernek autó, bankbetét, életbiztosítás, stb. Az idejött ember azt mondja: mennyi alkalom szellemi művelődésre, iskolázásra, széles látókör teremtésére. Az ipari civilizáció által teremtett könnyebb élet azonban, ahogy Carrel és A. Huxley világosan megmutatják, elhanyagolja a lelki és szellemi életet. Az egyszerű ember ugyan sokkal több könyvet vásárolhat, mint valaha is az emberiség történetében, de ugyanakkor legnagyobb részük a gyenge, legalacsonyabb rendű szellemi termékek iránt vonzódik. Love stroy-k és detektiv-regények, rajzos comic-ok, gangszter, cowboy- és revü-filmek, színház helyett musical comedy-k, lóversenyek, futball- és krikett-mérkőzések, ivásra alapozott party-k, ezreket befogadó termekben péntek és szombat esti táncolás töltik ki a szabad időt. A lakosság tömegét ez a fajta ipari munkásság alkotja, az ide vándorolt szegény angol munkásság leszármazói. A könnyebb munka-körülmények, az óllá
