Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám

KOVRIG BÉLA

Magyar forradalom: ködkép vagy valóság1

1945-47 magyar történései szociológus szemmel

Társadalomkutatók mindenkor úgy érezték, hogy emberi kötelességük a leghálátlanabb feladat vállalása: embertársaik csoportjai között észlelt ellentétek, feszültségek mérséklése, ha lehetséges, szociális ütközések kirobbanásának megelőzése szaktudományi módszerek segítségével. Joachim Wach, korunk kiemelkedő vallásszociológusa a chicagói egyetem vallástudományi karán, a “Vallási élmény típusai” c. közelmúltban megjelent könyvében nyomatékkai írja: “A tudományok művelői értelmezők legyenek. Ez létük értelme... Ez manapság is életük jelentősége.” Hozzátehetjük, ha egy amolyan “írástudó”-féle akár számító önzésből, akár gyávaságból a kényelmes nyugalmat választja ahelyett, hogy — ha kell, lelkes naivitással — megkísérelje a népe egyes csoportjai között támadt feszültségek némi mérséklését az emberi magatartások egyénmögötti rugóinak feltárásával, így például felfogásbeli ellentétek társadalmi hátterének értelmezésével, — ezzel épenúgy “elárulja” hivatását, mint tenné olyan múlasztásokkal, amelyeket Benda méltán kipellengérezett az “írástudók árulása” c. ismert művében. “Vannak helyzetek, amikor a püspök ajka sem maradhat néma” — szólt egykoron Szent Ambrus, a milánói. Vannak helyzetek, amikor valaki, aki népe szociális problémáinak alakulását évtizedeken át tevőlegesen együttélte, még akkor sem hallgathat, ha nem is “püspöke” a maga hivatásának. Már pedig ma ilyen helyzetet tapasztalunk.

Mi a magyar társadalmi helyzet lényege? Egy idegen uralom gőzhengere egységes, valóban “osztálynélküli” néppé tömörítette a hazában élő magyarságot, a lakosság egy törpe, ma uralkodó kisebbsége kivételével. Egyek ők, e hatalmas többség, helyzetük megítélésében, a roppant nyomás terhes viselésében, társadalmi vágyaikban, nemzeti reménységeikben. Ezzel szemben a mintegy 150,000-re tehető emigrációs magyarság — nemzeti kultúrértékek birtoklásának ténye és folyamatos megőrzésének hivatástudata mellett — terhes társadalmi közelmúltunk örökségével. Az emigrációs magyarság közéleti szerkezete, világnézeti spectrum-képe, politikai konstellációi — hogy csak a szociális jelenségekről essék szó — híven tükrözik a kommunizmus előtti magyar évtizedekben tapasztalt társadalmi tagoltságot, világnézeti ellentéteket, szociális küzdelmeket és politikai struktúrákat. Tükörképei, mondhatnék: postfiguratioi az egykori magyar társadalmi folyamatoknak, mindannak, aminek a hazában, a nyomor és szenvedés demokráciájának egységében élő magyarságban már nyoma sincs, és évek múltával még az emléke is elhalványul. Az emigrációs magyarság, igen, pars pro t o t o a nemzeti művelődés és a történeti missziós tudat hordozásában, az egyetemes magyarság létérdekeinek és létjogának képviseletében; de kollektív jelenségként tragikomikus képletté, szociális pathológiai tünetté válnék, ha a maga részszerűségében megmerevítené és ekként képviselné a nemzetegésznek azt a társadalmi formáját, szerkezetét és színképét, ami nincs

6

többé. Különben is emigrációnk egyetlen tényezője sem áhítozza megőrzését, holmi ethnográphiai, szociális pathológiai különlegességként, a társadalmi és világnézeti küzdelmek ama formáinak és konstellációinak, amelyeket nemzeti életünk korábbi, szintén válságos állapotában mutatott. Ha ez így van, akkor mégis minek tulajdonítható e formák és konstellációk megkövesedése emigrációs életünkben?

A “megismerés szociológiájá”-nak képviselői meggyőzően képviselik azt a felfogást, hogy a társadalmi viszonyok és lehetőségek egyéni megítélése jelentős mértékben attól is függ, hogy mi a szemlélő helyzete és szerepe a társadalom szerkezetében és a feladatok megosztásában. Ugyanazok a létviszonyok másként látszanak az egyén előtt, ha a kiváltságos helyzetből, vezető szerepkörből, “felülről” vagy mintegy “középről”, vagy ha — például állandó létbizonytalansággal küzdve — igen szerény helyzetből, “alulról” szemléli azokat. Ismét másként ítéli meg ugyanazt a szociális helyzetváltozást az, aki úgy véli, hogy e folyamat az ő kialakult szükségleteinek megszokott mértékű és minőségű kielégítését, általában érdekeit és “szerzett jogait” nem érinti, és másként azok, akik ugyanebből a szempontból előnyösnek vagy hátrányosnak, esetleg csapásszerűnek tartják a helyzetnek ugyanazt a változását. A szociális viszonyok és helyzetek megítélésénél természetesen sokat számít, hogy valaki milyen családi hagyomány, kultúra, milyen csoportok, tanulmányok, és élettapasztalatok hatása alatt érlelődött, csiszolódott, vált bizonyos felfogású, tájékozású emberré. Mindezek következtében az emberek ugyanazt a társadalmi-politikai valóságot a legkülönféleképen “látják”. A cselekvő, gyakorlatias emberek legritkábban észlelik teljesen és egészen a társadalmi-politikai valóságot annak, amilyen az valójában, hanem azt a maguk társadalmi helyzetéből, mindig csak bizonyos perspektívában látják, és pedig azt mindig neveltségük, műveltségük, embercsoportokban addig lefolyt életüktől csiszolt felfogásuk, vélt érdekeik és tapasztalataik többszörös lencséin keresztül szemlélik. így bizonyos tényállás-elemeket nem vehetnek észre a valóságon, viszont éppen a perspektívában szemlélés következtében úgy látják, hogy a megfigyelt szociális-politikai helyzetbe olyan viszonyok is beleszövődtek, amelyek valójában e helyzetből hiányoznak. Mi emberek tehát szándéktalanul és szükségképen s gyakorta a valóságtól eltérően látjuk, tudjuk az általunk tapasztalt életviszonyokat. Fontos szociális viszonyokat (relátiókat) a társadalmi valóságon akaratunk ellenére figyelmen kívül hagyunk, egyéb viszonyokat pedig a megfigyelt helyzetben meglevőnek látunk, noha onnan azok hiányoznak. így tehát szükségképen és gyakorta igen jelentős a különbség a valóságos társadalmi helyzet (az objektív helyzet) és ama társadalmi helyzet között, amilyennek az előbbit az egyén látja és megítéli (ez a szubjektív helyzet). Ez a különbség az előzőén kifejtettek okán adódik, tekintet nélkül arra, hogy az illető társadalmi helyzetben ma-