Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
kéktől feltépett uccák zűrzavarát, a vízvezeték felszökő vérét és sarát, a repülő vasat, téglát, követ... Amott egy ló fetreng vérében, porba lógatva szenynyes nyelvét. A gázak már feszítik bordáit. A pinceodúkban éhező emberek várják az éccakát, hogy megrohanhassák és széttépjék maguknak... A szomjúhozók romtól romig settenkednek egy korty vízért. Csontra száradt emberek ülnek a sötétben rongyosan, apadtan, bűzhödten, szakállasán, nélkülözésektől, álmatlanságtól, félelmektől, kínoktól hajszoltan, fáradtan, torzan, úgyszólván lábon haldokolva. Az anyai emlők hidegen és feketén fordulnak ki a csecsemők szájából. A nők szája sikoltás helyett csak feketére tágul. Nincs villany, viz, világosság, élelem, mégis van élet. A hadigépek szünet nélkül rángatóznak, dörögnek, robbannak tompán, aljasúl és élesen. A tűz mohó és fékezhetetlen. Durva és halált ontó minden anyag. Por és füst közt várják végüket a házak és tárgyak. Ég nem látszik hetek óta, se az Isten mögötte. A légnyomás orra vágja a templomokban a szenteket, de a város még mindig él, mintha elpusztíthatatlan volna. A szív vörösre duzzadt a végső erőlködéstől, mégis bírja, állja, mégis szeret és gyűlöl. A koponya átlátszóvá vékonyodott az agy fölött a folytonos őrlődéstől, mintha minden lövedék abban robbanna föl, minden lövés rajta cikáznék át. A megfeszült gondolatok villámaitól kábult elhatározásokat, terveket termel. Már nem győzik a sebesülteket kötözni, halottaikat eltemetni. Járványok, betegségek dúlnak, tizedelnek. A hírek mind riasztóbbak. A végzet már rátette fekete lábát a városra. Kis lányom ott van, szeretteim vannak ott és a gyűrű mind összébb szorúl körülöttük. Már csak a felettük lebegő halál angyala látszik... Semmi hír róluk és megkényszerített képzelettel igyekszünk sorsukat kitalálni. Szinte ide hallatszanak a tűz alá került Uj Szent János betegeinek segélykiáltásai és beleszürkülünk, mikor valamelyik osztály romjai alatt beáll a halál csendje és örök nyugalma. Velük vagyunk a futásukban, rettegésükben, éhezésükben, haldoklásukban, a tűzben, sziklapincékben, a vasnak és vérnek szörnyű áradatában. Átéljük életüknek minden mozzanatát, epesztő vergődésüket. Ijesztő számokat hallunk a pusztulás és halál fékevesztett aratásáról, a szenvedések és megpróbáltatások változatosságáról és bele kell pusztulnunk saját tehetetlenségünk és erőtlenségünk tudatába. Ki előtt térdeljünk le, hogy ne hagyja, mentse meg őket? Hát nincs senki ezen a nyomorúlt világon, akihez fordúlhatnánk? Jobb is ha számot vetünk róla, hogy ők már nincsenek! Mindegy most már, ha végső percünkig kell is viselnünk a fekete fátylat, amely értük arcunkra hullott... Szomorú orral dermedezünk ebben a nyavalyás bajor falucskában, nyolcszáz méter magasan a tenger színe fölé internálva. Belereszketek, ha látom, hogy nagy megpróbáltatásunkban milyen esettek, gyarlóak vagyunk. Gyámoltalanok, kicsinyesek, önmagunkat is elejtőek, kik apró életecskénket féltjük csak. Nincs olyan isten-ostora, melynek sujtása el ne múlnék a bőrről. Ilyen állapotban meg se lep különösebben a hír, hogy Németország letette a fegyvert. ❖ Világossá vált előtte a reménytelen vég és megadta magát. Romhalmaz tetején fehér zászló. Már nem mesebeli városok tornyai, fényes kupolái, csillogó háztetői, paloták ormai emelkednek a magasba a nagy múlt szépségével és művészetével, a béke méltóságával; hanem csak romok, otromba kő-és téglahalmazok, magános vagy ledőlt gyárkémények, szétdúlt raktárházak, kormos falak, bútorroncsok, üveghalmaz mindenütt, ócska-vas, büdös hulladék, szemétbűz és piszok. Láttam ezeket az embereket különös kábulatban rohanni rongyos gyermekeiket a törmelékben vájkálni, a feltépett csatornák bűzében, rakodópartok és külvárosok szennyes útvesztőiben. Az arcokon éhség-foltok, a testen a hajszolt munka álmatlansága és keserűsége. Láttam a rendszert, amely hidegen, a gépek pontosságával szervezett és csak a lelket dobta félre. Szigor és terror vas-jármát hordozta mindenki. Futószalag mellett állott a nő és gyermek is és arra se ért rá, hogy elesett urát, vagy gyermekét, apját meggyászolja. Különösen hat rám, hogy síró németet nem láttam. Temetésen se. A mérnökök csodákról álmodtak a túlfeszített agy forróságában. Vasútak dübörögtek, gépkocsik szágúldottak háborúra öltözötten, föld alatti gyárak morogtak, mintha a föld gyomrának inasorvadt, fehérszemű népe készülne ellenünk törni és a fagyökerek kísértetei, koporsólakók állanának a kohók fényében acél-gépek mellett kormos szemfedővel és olajfoltokkal testükön. Hol van a súlyos valóság e végzetes idején a fél- Európa romjain tipró, diadalmas arany-vakság, öröm, zene, parancsoló gőg, világhatalmi álmok? Az évekig fenn ragyogó üstökös lezuhant az égről és csak a komor sötétség maradt utána. Május nyolcadikén éjjel, huszonhárom órakor történt, mikor Dönitz vezértengernagy kénytelen volt aláírni a fegyverszüneti szerződést. Három nappal azelőtt a déli német hadsereg egymillió embere feltétel nélkül megadta magát. Rendkívüli események sorozata zúdul ránk mindenfelől, egy világ összeomlásának méreteivel és káprázatával. Jelentőségüket hirtelen fel se mérhetjük. Időnk sincs egyik hír hatásából felocsúdni, a másik zuhan reánk. Az összes német seregtestek felbomlottak, katonai ellenállásról többé szó sem lehet. A berlini Reichskanzlei mély bunkerében tragédiák játszódtak le. Egész sereg ismert vezető személyiség mérgezte meg magát, Hitlerrel az élükön, aki először megnősült, utána pedig holttestüket leöntötték, — kívánsága szerint — benzinnel és porait megsemmisítették. Nem tudom, hogy van a világ vele, de mi túl vagyunk azon a ponton, hogy mindez nagyobb hullámokat verjen fel bennünk. Sejtések, múló felvillanások pillanatnyi képében látjuk csak az emberiség egyik legnagyobb eseményének hatását. Nincsenek idegeink hozzá, hogy részletekké bontsuk, mindent megfigyeljünk és okszerűen következtessünk. A látszólagos halál önkívületében van ez a földrész, az utolsó vergődés haláltusájában. Mi lesz velünk? Nem velünk, nyomorúlt földönfutókkal, nehány köhögés, öreg ronccsal, megszámlált idejű ráncos gyümölccsel, hanem az arasznyi magyari földecskével. Megmarad-e a legázolt kis vetés, a viharok közé zárt nehány szem magocska? Önmagunkat figyelem, ha vájjon nemcsak semmi-kis életünk apró féreg gondjai ijesztettek-e fehérre, lehelletnyi időcskénkkel szürke magunkat toldozgatjuk-e kisszerűén, a kifogyott mécses utolsó pislogásával? Keserűen hallom az óvatos véleményeket, a csigaszarv-lelkiséget, látom az ódalgást, a maga-álcázást, a gondolat-lest. — Mi a véleményed? — Most nincs vélemény! A tény van, hogy más vesztette el a háborút és mégis ártatlanul mi veszünk el! ❖ Napokig tart ez az állapot. Részletértesüléseket nem kapunk. A puszta tény csak bizonyos, hogy véget ért a háború. 9
