Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
Állítólag Berlinben egész utcasorok lettek öngyilkosok. Nem lehet komolyan venni a hírt. A régi propaganda végső szárnyverése. A nagy kendőzése, amely évekig áltatta a világot. A “nácik” súlyos helyzetben vannak. Egyikük a szomszédunkban erdész, fenn a Tuschlbergen, összelövöldözte a családját, magára gyújtotta a házát és elpusztult. Láttam a tövig égett romokat. Ki tudja hányán és hogyan követték példáját?... Ebből az elzárt havasalji kis településből nehéz megítélni Németország hangulatát és a német nép belső állásfoglalását. Nehéz rajtuk eligazodni. Előttünk nem beszélnek, nem mutatják, hogy mit éreznek, nem gyülekeznek, nem dugják össze fejüket titkolózva. Látható izgalom nélkül végzik a dolgukat. Ha tragédiát élnek át, azt önmaguk számára rendezik. A Frau Anna keze nem rándul bele, mikor a knödlt készíti és a Hans is csak úgy lendíti a gyeplőt a lova hátán, mint eddig. Az élet nem áll meg és a parasztot nehéz kivetni a sarkából. Náluk még megvan az ősi módszer, hogy ökör húzza fejével az igát. A világ mindig megérdemli a sorsát. Lehet akármilyen új világrend, a gyermekek tovább fognak játszani s a leányok csókolózni. Mit veesződjem a németekkel? Estére hajlik az idő, megyek és megpróbálom pár csepp tejet szerezni. — Jó lesz a sovány tej is! — örvend az asszony. Tehetős házba fordulok be. Az istállóban két sor tehén tőgye feszül. — Abend, Mutti! — barátságoskodom a békaképű vénasszonnyal, — csak egy csöppecske tejet. — Most fejünk! — löki oda a mutti. — Nagyszerű! — ülök le kínálatlan a padkára és tele van a képem örömmel, mintha az én teheneimet fejnék. Az öreg Bäuerin tesz-vesz, motoz, mint egy szürke bagoly. Hiába mondok szépet neki, kedveskedem, lepereg róla, egy kurta “ja”-t oda nem hajít érte. Nem tudom, minek érleli tovább az ördög az ilyen vén szipirtyót, de menekültnek türelmesnek kell lennie. Aza fontos, hogy megígérte a tejet. Ha kénkő jön ki minden likából, azt se bánom. Egy óra múlva behozzák a tejet. Bizalmasan közelebb tolom az üvegemet, de pillantásra se méltatják. Pár pillanat múlva búgni kezd a szeparátor. Mégis Magermilch lesz belőle, de az se baj. Kedvetlenül nézem, milyen túlságosan jól működik a szeparátor, de dicsérem azt is. Oda se bólintanak. Lassan sötétedik. Mindegy. Néhány pillanat és én is mehetek. Valószínűleg ebből az utolsó fazékból kapom a tejet. Már fogja is a vénasszony. Felállók. Az asszony azonban elcsoszog a fazékkal és elzárja. Megütközve nézek rá: — Hát én? Nem kapok? miszen megígérte! Felvillan az aszony szeme. Szinte fúj a gyűlölettől, mint a dühös macska. — Nem adok! — Száradjon el a szived! — önt el az indulat és kifordulok az ajtón, mintha arcúi ütöttek volna. — Dögöljön meg mind a tizenkét tehened, fukar parasztja, ha pénzért is sajnálod ezt a pár csepp tejet. Önző, vén kísértet!... — Mi ez? — ijedek magamra. — Hát már ilyen kicsinyesség miatt is égig lobog bennem az indulat? Hiszen semmiség az egész! Semmiség és mégsem bírok szabadulni tőle. Ilyen kicsinyes dolgok naponta történnek velünk, de a vén10 asszony cselekedetét akármilyen paraszti önzéssel sem tudom megmagyarázni. Gyűlöl? Miért? Soha magyar egy szalmaszálat nem tett keresztbe előtte. A tejet sajnálta? A fölöslegből és ötszörös áron ígérte. Majdnem egy óráig váratott is rá. Addig egy szóval se mondta, hogy nem fog adni. Mi mehetett végbe benne, hogy mégis az arcomba vágta, hogy nem ád. Fordulj fel, pusztulj el itt a szemeim előtt és akkor se adok! Ha annyi volna, hogy az ablakon folyik ki, akkor sem! Semmit sem! Akárhogy forgatom is, így kell értenem szavait és eljárását. Hol áll a magyar paraszt ezektől? Micsoda mennyei magasságban. Annál nagyob a visszahatása. Különben is túlérzékenyek vagyunk. Elég egy szó, mozdulat, hogy végletekbe essünk. Velünk bánnak így ezek, akik a legnagyobb áldozatot hoztuk Németországért kényszerűen, kiszolgáltatva, megszállások alatt nyögve?... Földönfutókká, hazátlanokká lettünk miattuk, mindenünk elpusztult, családjaink szétszóródtak, kegyelem-szalmára hajtjuk le fejünket és akkor még a trágyára hordott élettelen krumpli-indát is sajnálják tőlünk. Hiába gondolok azokra akik szívesek és előzékenyek voltak velünk szemben, ahogy tudtak, segítettek is, átérezték sorsunkat; az öreg nő kietlen cselekedetének hatása nem múlik el tőlem. Annyira belém ette magát, hogy folytonosan látom a két fekete gödörből rám tűző, gyűlöletes szemeket: — “Nem adok!”... A háborút elveszítette, már csak meghalnia és engedelmeskednie lehet; de ez az egy, — elbánni, megalázni, végiggázolni a kiszolgáltatott, védtelen menekültön, — még módjában volt. Élt is vele. Talán ez az utolsó, szomorú gyönyörűsége kezdetleges érzésvilágának kielégülése. Különben minek vesződöm rideg hegyi parasztokkal? Legjobb, ha haza megyek. Dühösen nekiindulok a meredek templomhegynek és előre nyúlt nyakkal fújom magamból a párát, mintha a vénasszony üldözne seprűvel. Hamar kifulladok. Csupa sápadt, lüktető szív az egész testem. A vér homlokom falához ütődik, szédülést és kábulatot érzek és táncolnak körülöttem az est megnyúlt árnyai. Köd rakódik a házak, fák lábaira és a föld arcára. Nyirkos hideg ül kihevűlt fejemre. Ez lecsillapít és — milyen boldog vagyok, — még én kezdem mentegetni az öreg asszonyt. Értem szegényt. Ma tudta meg ő is, hogy mi történt a hazájával és sötét fájdalmában ő is összeomlott. Első meghasonlottságában a maga paraszti módján cselekedett. Azt gondolta, hogy vesszen, pusztúljon minden körülötte is. Mindenki! Én is!... Valami efféle történhetett vele. Meg kell értenem a szerencsétlent. Jó, de mit mondok otthon, hogy miért nem kaptam tejet? Megmondjam az igazat? Újabb csalódást keltsek társaimban és gátat szakítsak felháborodásuknak? Előre tudom, mi lesz a véleményük. Mint a tűz, úgy fog égetni, marni minden szavuk. Magukat emésztik, rombolják ezzel is. Én vessem beléjük a csóvát? Nem. Ez legalább ne száradjon az én lelkemen! Felemelem tehát a tejes üveget és úgy sújtom az árokba, hogy ezer darabba törik. * — Igen, képzelje! — mondom otthon a feleségemnek. — Olyan ügyetlen voltam... A szemem se rándul meg, olyan nyugodtan hazudok.
