Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-11-01 / 11-12. szám

NYIRÖ JÓZSEF

Nincs mit csinálni, mert nappal az idő, este a villany szomorú. A kis patakgyártotta, erőtelen villanyka. Az ősi, szénszálas körtéből alig csepeg ránk valami sárga, beteg fényecske.

A békebeli, kápráztató fényáradatban úszó Budapest jut eszünkbe a láttára, lüktető éjszakáival, világvárosi kényelmével, buja szépségében.

Elindítjuk a szót. Mindenki tesz valamit hozzá és percek múlva magunkfeledten már ott járunk a kőrútakon, a transzparensek közt, a fény és árnyék világában.

A feltornyosuló budai hegyek hangulata megigéz újra, a Dunán átívelő hidak fényében ragyogó lendülete, a vízben tükröző sokezer fény, a kivilágított Citadella, Halászbástya, Vár, a hegyekről lefutó lámpafűzérek aranycseppjeinek reszkető szépsége, az uccák, terek forgataga, zenéje és zaja, a felgyűlt élet ritmusa, színházak, mulatók ragyogása, művészete és démona, vagyonok nehéz pompája és súlya, paloták vetélkedő sora, falvak, nevek, külvárosok névtelen bűnei és nyomora, a fekete öklűek alvilága; minden feltámad bennünk.

Öten is felsóhajtunk utána:

— Mi lehet most otthon?

Az utolsó benyomás, mit 1944 októberében magunkkal hoztunk, már a megpróbáltatott, háborús városé, melyet három oldalról vívott az ellenség, bombázók gyötörtek, robbanások sorozata rázott, ágyúk, tankok ontották rá tüzes nyálukat és lángok gomolyogtak fel a romok közül.

Az óvóhelyek, pincék kísérteties emberarcai tolulnak lelki szemeink elé a beszéd nyomán, a földalatti tengődés rémületei kínoznak és látjuk a kiásott hullák

annak bomlott jajjait. A tévedéshez való ragaszkodásban is olyan székely volt Nyíró, mint Jókai regényalakja “A jövő század regényé”-ben. Mindez hozzátartozott a tanúvallomáshoz, amelyet Nyíró József a magyorság főbenjáró pőrében az emberiség asztalára tett, amiben jövő századok történelemírói feleletet találhatnak a kérdésre, hogy mit jelentett magyarnak lenni a XX. század első felében. Amiben ott van az örök magyar hitvallás is, hogy az igaz ember meghal, de feltámad, az igaz nemzetet szétverik, de újjáéled saját poraiból.

Akik ismerték a Nyírő házaspárt, tudják, hogy az író müve nem jöhetett volna létre az aranylelkű asszony nélkül, aki mellette állt.

Nyírő József, az író, Isten ajándéka volt mindnyájunk számára, akiknek drága a magyar szó. Köszönjük meg az Egek Urának, egy szívvel kiáltván hozzá, hogy írgalmazzon az ember lelkének és iktassa öt jobbja felől. Immár elpihent teste porai fölé pedig tűzzük a visszatérő Csaba vezér ősi kopjafáját.

8

Nyírő József 1890— 1953

(Ez a fénykép a párisi magyar reformátusok előadóestjén készült 1950. őszén.)

maiteres, véres csonkjait, dermedt egykedvűségét, az égnek vetett, puffadt hasat, a boltok előtt ácsorgó, keserű tömegeket, a kenyér rabszolgáit, a háború gazdagjait, koldusait és uccákon hányódó bénáit, a megszállottság fojtott gyűlöletét, révedezését, a feloszlásban lévő ország szívének végső, vad ritmusát a fenyegetett életért.

A többi már csak a kapott hírek és képzelet útán rémlik fel bennünk. Megpróbáljuk elképzelni a teljesen körülzárt város nehéz karácsonyát és az ötven napos harc borzalmait.

Látományszerűen látjuk a füst és vér, pusztulás, halál nászát, a szüntelen haláltusát, a felrobbantott hidak égbe meredő csonkjait, a vízbe hullott roncsokat, a parkok sebesült fáit, feltúrt földjét, a tátongó krátereket, bedöntött falak ásító lyukait, tétovázók szeszélyes zuhanni készülését, lihegő katonák elvágódását, egymást tipró menekülők sápadt futását, letépett villanyvezetékek kuszaságát, feldöntött villamosok sárga dögét, a lövedéíme az emberek