Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
Ilyen vonatkozású államrendészeti szer v felállítása tekintetében teljesen egyetértünk Domonkos László indokolásával, amely szerint “annak meghatározása, hogy valamely cselekmény csakugyan kimeríti-e vagy nem a vélt államellenes bűncselemény tényálladéki elemeit, legtöbbször csak nüanszokon múlik. Minősítésük azért is nehéz, mert elkövetőik rendesen művelt és a törvény paragrafusai között bujkálni tudó emberek, . . . rendszerint nem tettessel, hanem tettesekkel állunk szemben, . . . s majdnem mindig engedélyezett egyesülések leple alatt követik el őket . . Egy, kiváló teljesítmények elérésére képes, állam- vagy egyúttal bűnügyi rendészeti szervnek a szükségessége azonban még nem hozza magával, hogy a rendészeti szolgálat más szerveivel együtt (pl. közlekedési, határ-, közrendészet) egy kalap alá vegyük az egész rendészeti szolgálat ellátását. A karhatalmi kérdéseket pedig még meg sem említjük, mert szerintünk az ilyesféle szolgálat egyszerűen nem közbiztonsági, hanem szükséges esetben katonai feladat, mint azt Nyugaton is tapasztaljuk. Domonkos László csak egy rendészeti szervet javasol majdan felállítani s azt katonailag szervezett őrtestületként a honvédséggel párhuzamos “fegyveres erőnek” jelöli meg, a katonai szervezettség minden egyéb tartozékaival együtt, amelyekről majd a későbbiekben lesz szó. A katonai erő, nevezzük honvédségnek, az ország területi épségének és integritásának megtartására, valamint az országra rákényszerített esetben, a békepolitikának háborús eszközökkel való folytatására szolgáló szervezet, míg a közbiztonsági szervek az ország alkotmányának, belrendjének, valamint az ország polgárai személyeinek és ezek vagyonbiztonságának a megóvására hívatott. A katonai szervek feladata a fegyverhasználattal kezdődik, ezzel ellentétben a közbiztonsági szervek feladata a fegyverhasználattal végződik és eközött óriási jogi különbség van. Ezt az óriási jogi különbséget azáltal eliminálni, hogy mindkettőt párhuzamosan egyforma fegyveres erőnek építjük ki, felfogásunk szerint lehetetlen és végzetes is volna. De ellentmond ennek a megoldási tervezetnek maga a demokratikus életfelfogás is, amely felé pedig, annyi keserves tapasztalat után, azt hiszem, többségünkben törekszünk. • A közbiztonsági erőknek a hadsereggel egyenrangú szervezési, fegyelmi és felfegyverzési helyzete kizárólag csak a parancsuralmi rendszerek kormányzati jellemzője, legyen az valamelyik korábbi halványabb szín, vagy a jelenlegi legborzasztóbb vörös. A közbiztonsági szerveknek karhatalmi feladatokkal való megbízatása is kizárólag ezeknek a kormányzati rendszereknek kétes jelentőségű dicsősége. De ilyen szervezési, fegyelmi és fegyverzeti egyenlőséget a mai demokratikus szellemiségű országokban (USA, Kanada, Norvégia, Anglia, Dánia, Hollandia, Svéd- és Finnország, Svájc) hiába keresünk, legyenek azok köztársaságok, vagy monarchikus államformák. Kihangsúlyozzuk azért Domonkos László felfogásával szemben azt a határozott elgondolásunkat, hogy belbiztonsági erőket fegyveres erőkkel egy vonalon szervezni, ugyanolyan módon fegyelmezni, párhúzamosan felfegyverezni, Vagy pláne, mint Domonkos László tervezi: katonai bíráskodás alá vonni, egyszerűen egy újabb diktatórikus államforma felé való haladásnak az alapkőletétele lenne. Már a közelmúlt években végétért középeurópai állapotok, valamint a vasfüggöny mögött jelenleg is fentálló, szuronyokra helyezett, géppisztolyokkal megoldott és az emberiességnek minden erkölcsi értelmét nélkülöző abszurd megoldások is arra intenek, hogy az efféle megoldások veszélyes irányba kanyarodhatnak s így feltétlenül elkerülendők. Ilyen esetben a fegyveres erő és a vele párhúzamosan szervezett közbiztonsági szervek csak állam lennének az államban, s idegeink felmondják a szolgálatot, ha arra gondolunk, hogy annyi közép- és délamerikai állam csaknem minden esztendőben megtörténő államcsínyének a mintájára — hogy a közelkeleti arab megoldásokról ne is beszéljünk — amikor a politikai helyzet felfordításában csaknem mindig egy-egy tábornok vagy ezredes jelentkezik, ennek a mi két mindenható szervünknek a parancsnokai is kezet szoríthatnának egymással, bárha a közbiztonsági szerv parancsnoka a parlament egyik bizottságának a választása után trónraűltetett személy lenne is. Függetlenül ettől a damoklészi kardtól, egy ország polgárainak a többségét nem az egyenruhás katonai vagy közbiztonsági erő teszi ki, hanem egyenruhanélküli polgári többsége, amely nem hiszi el, hogy a polgárság volna az egyenruhás katonai vagy közbiztonsági szervekért és nem megfordítva. A polgári társadalom pedig védelmet kér adott esetben ezektől az erőktől s nem terrort. De mindenek felett a bűnözés nagyobbik része, a dolog természeténél fogva, magában a polgári társadalom körében fordul elő s a demokratikus érzelmű polgárság legnagyobb része joggal el is várja, hogy egyénei felett polgári büntető eljárás alá vonható, polgári jellegű közbiztonsági szervek járjanak el s egy katonai megoldásba csak akkor egyezik bele, ha magának is egyenruhát kellett öltenie. Nem gondoljuk, hogy Domonkos Lászlónak a javaslatát a már eddig említett polgári beállítottságú államok bármelyike is meggondolás tárgyává tenné. Rendészeti feladatai természetesen a katonai erőknek is vannak, de azokat kimondottan ilyen feladatokra külön szervezett katonarendészeti szerveknek kell ellátniuk, amelyeknek viszont a polgári rendészethez semmi közük. Domonkos László az általa felállítandónak gondolt közbiztonsági szerv tagjait katonai büntető eljárás alá kívánná helyezni, míg a polgári gyanúsítottak felett a polgári büntetőeljárás lenne illetékes. Eltekintve a polgárság e tekintetben bizonyosan várható felzúdulásától, micsoda erőket kölcsönözne ez a tény a közbiztonsági szerv, vagy szervek tagjainak, amikor bizonyításra nem szoruló tény, hogy a polgári és katonai jogfelfogás és bíráskodás, valamint a perrendtartások között is óriási különségek vannak. Ezen a tényen még az a valóban megvolt állapot sem változtat, hogy a volt m. kir. rendőrség a polgári, míg a csendőrség a katonai büntetőeljárás alá tartozott. Nem lehet tárgya ennek a cikknek, hogy ezt a kérdést részleteiben kifejtsük, de bízunk benne, hogy mindazoknak a felfogásbeli megegyezésével találkozunk, akiknek ebben a kérdésben korábbi tapasztalataik vannak. Szerencsés elgondolása azonban Domonkos Lászlónak, hogy a felállítandó közbiztonsági szerveket alárendeltségi vonatkozásban az eddigi gyakorlattól, nevezetesen zömmel a mindenkori belügyminiszter és közigazgatási szerveinek rendelkezési jogától eltérően, függetleníteni kell. A múltbeli állapotokon még az sem segítene, ha a belügyminiszter helyett más, mondjuk az igazságügy-miniszter hatáskörébe utalnák át, vagy hatásköri célokra új karhatalmi minisztériumot állítanának fel. Úgy tűnik fel, hogy Magyarország földrajzpolitikai, de egyéb más, itt nem részletezendő adottságainál fogva is egy ilyen minisztérium felállítása a legfontosabb jellegű minisztériumok közé tartozna s az egyedül uralkodó, vagy többségi jellegű koalíciónak gondja lenne rá, hogy ezt a minisztériumot 18
