Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-09-01 / 9. szám

lottak korlátlan hatalmának, a korlátozás nélküli sorozásnak, és ők úgy tekintették ezeket a kiváltságokat, mint a birodalom gazdasági fejlődésének útjában felmerülő akadályokat, hiszen egyike ezeknek a kiváltságoknak a nemesség földadómentessége volt. Amikor II. József, a legvállalkozóbb és legönkényesebb Habsburg-császár megkísérelte, hogy a németet tegye a közigazgatás nyelvévé a latin helyett, mivel ezt tekintette a német birodalom közös nyelvének, ebben őt tisztán közigazgatási szempontok vezették; az akkori konfliktus közte és a magyar nemesség között nem a nyelvi kérdés körül pattant ki, hanem a császár szociális reformjai körül.

A dinasztia és Magyarország közötti viszály lényegére erősen hatott a benne szereplő pártok összetétele. Az első magyar újjászületés igazi bajnokai közül többen teljesen vagy részben nem magyar származásúak voltak (éppen úgy, mint korunkban). A legjobb példa erre Kossuth. Széchenyi, ennek a kornak másik vezető személyisége, bár igazi magyar törzsből eredt, alig beszélt magyarul. Ami még ennél jellemzőbb, a nem magyar nemzetiségek közül többen lelkesen csatlakoztak a szabadságharchoz, főleg a németek, kivéve az erdélyi szászokat, továbbá a zsidók, hasonlóképpen a szlovákok és rutének többsége; pedig épen ezeknek a nemzetiségeknek nem voltak kiváltságaik, hanem mint a magyar nemzet integer alkotóelemei éltek az országban, és így osztrák részről ugyanolyan elbánásban részesültek, mint a magyarok.

Ezzel szemben a magyar kérdésnek van egy másik oldala is. A kiváltságos nemzetiségek a határőrvidékeken és a Bánságban nem éreztek lojalitást a magyarsággal szemben, amelyet sohasem ismertek, mert a Habsburgok csupán színleg tartották tiszteletben a magyar alkotmányt, amikor a nemzetiségekkel tárgyaltak. Ezek a nemzetiségek a császár emberei voltak, az ő hűséges szolgái és védencei. Az erdélyi szászok, bár emlékezhettek a régi Magyarországra, szívesebben vettek egy önálló Erdélyt, közvetlenül osztrák fennhatóság alatt, részben nemzeti szempotból, így remélvén biztosítani különálló helyzetüket. A románok azt remélték, hogy Bécsben megtalálják azt a támogatást, melyet Kolozsvár sohasem adott meg nekik és melyet Pesttől nem remélhettek; sokkal inkább így éreztek a horvátok, akiknek történeti jogait idáig elismerték és akik most veszélyeztetve érezték magukat a magyarországi nemzeti mozgalom által.

Ilyen körülmények között könnyű nyomon követni, hogy miképpen fejlődött ki Magyarországon a nemzetiségi kérdés. A magyarokat két szempont vezette. Az első saját helyzetükre vonatkozott. A magyar alkotmány elleni támadások részben a magyarság elleni akciók voltak, amikoris németesíteni akarták a közigazgatást. Ezek a támadások, az önkényuralomra való törekvés utolsó erőfeszítései végül is egybeestek a Nyugateurópából elönyomuló romantikus-misztikus mozgalommal, amely Európában jóformán mindenütt nemzeti újjászületést eredményezett.

A hevesvérű és mozgékony magyarok a többi európai néphez hasonlóan az igézete alá kerültek eme mozgalomnak. Nagy nemzeti újjászületés ideje jött el. A köznapi, majdnem kihaló magyar nyelvet újjáélesztették, táplálták és gazdagították. Minden nemzetivé vált: a beszéd, a ruházkodás, az életmód. A mozgalom túllépte a magánélet kereteit. A magyarok, akárcsak II. József, úgy érezték, hogy a parlament és a közigazgatás konyhalatinsága halott hagyomány csupán, de amikor a császár ezt a némettel akarta helyettesíteni, a magyarok természetesen a saját nyelvüket kívánták a latin helyébe.

Azután a nemzetiségek helyzetének problémája

került előtérbe. Egyes nemzetiségek centrifugális törekvései nyilván veszedelmet rejtettek magukban. A múltban főleg a földesurak nehézményezték kiváltságaik megreformálását, mivel saját hatalmuk csorbítását látták benne. Most viszont egy súlyosabb probléma merült fel: Magyarország egyesítése az idegenekkel szemben. A kivételezett nemzetiségek helyzete nyilvánvalóan olyan akadály volt, amelyet le kellett gyűrni. De mindezen kívül természetes volt, hogy a magyarok saját nemzeti mozgalmukat azonosították az Ausztria elleni alkotmányos hraccal. így a magyarok azután könnyen és gyorsan meggyőzték önmagukat arról, hogy az egész ország üdvössége a magyar nyelv és szellem győzelmétől függ. A nemzetiségek nélkül, és azok ellen lehetetlen volt akár Ausztriával harcolni, akár egy független Magyarországot kormányozni; azonban mindkét kérdést meg lehetne oldani (gondolták a magyarok), ha a nemzetiségeket be lehetne vonni és így megerősíteni a magyarságot. Már 1781-ben egy magyar államférfi, Bessenyey úgy fogalmazta meg a 19. századbeli magyar kul: turális politika alaptételét, hogy a Dunavölgy nemzetiségeit magyarrá kell tenni nyelvben, em egy kortársa hasonló eszméket hirdetett. Igaz, hogy a magyarok mindeddig felsőbbrendűnek érezték magukat a szlovákokkal vagy oláhokkal szemben és ebből a szempontból a természetes politika az elzárkózás lett volna. Viszont a körülmények meg szokták változtatni a fejleményeket, és miként egy író megállapította (1. R. W. Seton Watson: Racial Problems in Hungary): ha egy nemes italba egy kevésbé jót öntünk, ezzel nem pusztítjuk el a jobbat, hanem csak keverjük.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy azok, akik ezeket az elveket hirdették, őszintén meg voltak győződve arról, hogy nem a nemzetiségek elnyomásáról van szó, hanem ellenkezőleg: tulajdonképpen ezzel csak jót tesznek velük. Pl. Zay gróf (maga is szlovák eredetű), a luteránus egyház szuperintendense, ezeket mondotta egy szlovák gyűlésen:

“Minden kísérlet akár közvetett megakadályozására is országunk elmagyarosításának, akár a nem magyar nyelvnek terjesztésére, egyenlő lenne az alkotmányos mozgalomnak, és magának a protestantizmusnak is életerejétől való megfosztásával, minthogy a magyar nyelv a legigazibb védelmezője hazánk szabadságának, Európának és a protestáns ügynek. Legyünk meggyőződve tehát arról, hogy a magyarosítás diadala egyben az értelem, szabadság és műveltség győzelme is.” (1. R. W. Seton Watson, u.o.)

Nem mindegyik magyar értett egyet ilyen elvekkel és hitt bennük. Gróf Széchenyi István, akit kortársai és az elkövetkező nemzedékek mint a “legnagyobb magyar”-! tisztelnek, határozottan azt vallotta, hogy a magyarosítás politikája elhibázott. Mint a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, 1842-ben egy egész beszédet szentelt ennek a gondolatnak és ünnepélyesen óvta a nemzetet attól, hogy túlfeszítse az íjjat. Viszont a közhangulat az ellenkező oldalon volt és miként egy magyar történész megállapította, ez a beszéd végleg elszigetelte Széchenyit a közvéleménytől. A magyar parlament gyorsított ütemben dolgozott az ország erősítésén és egységesítésén. Törvényt hoztak a magyarnak, mint a közigazgatási és tanítás nyelvének bevezetéséről, teljes mértékben megfeledkezve a nemzetiségek érzékenységéről és egyéb nehézségekről. Ez legalább nem ütközött fennálló jogokba, viszont ugyanakkor ezeket a törvényeket kiterjesztették, ha teljesen nem is hajtották végre, Horvát- Szlavónországra is, melynek alkotmányjogi helyzetét egyéb módon is támadták. Ezután a viszály nyílt konfliktusban robbant ki.

14