Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
KANNÁS ALAJOS Lágy fény dereng, a végtelent, mint estikék, ezernyi kék, csillag takarja. De már a föld csak tompa zöld, zörgő avarra fúj rá a szél s a fákra az ősz, arany, rőt, sárga színeket freccsent. Szívemet csepp csend s boldog béke zsongó zenéje telíti meg. Az én: sziget! A tél hideg, jeges lehet, de lelkemet sem évszakok, vagy fergeteg, sem szép napok nem hurcolják, ha Én vagyok, mert több vagyok, mint fű, rügy, ág, feslő virág. És sújthat ostor, a hit a rossztól nem málhát el. S ha ránt, teper e rossz kor, nem reszketek. uá+tdan, Keresztemet én vállalom s a sebhelyek a hátamon nem lesznek rések a kétkedésnek. Fenn északon, a jégvadon hópusztaságain, vagy délre lenn, a végtelen, kék tengeren, hol álmaim minden színénél dúsabb az éjfél, a lényeg egy: az életet se hús, se ész, se rettegés ne mérje ki. A lényeg egy: az életet ne álmok és ne lázak, se gőg, se torz alázat híg posványába ássuk. A vágy bomló, nem igazul, a lélek csak az igaz úr, s a fény, mely rajta átjut. Sodorhat ár, leshet halál, a kín ma van, majd / messzeszáll. A felszín mindig változó, a folyó más és más folyó, ha csak hullámát nézed, így életünk is zúg, apad, hol láng, hol lángnak / árnya csak, de nem szabad, hogy / benn a mag: a lélek más legyen. Kúszhatnak völgyön és / hegyen a csillogó utak, a vándor, aki rajta jár több mindig, mint az út / s határ, az ember több, mint /hangulat... Lágy fény dereng, a végtelent, mint estikék, ezernyi kék csillag takarja. De már a föld csak tompa zöld. Zörgő avarba botlik lábam és a homályban már leskel rám a tél. De én a sodró változásban a Változatlant megtaláltam, nem hullok szerte / a halálban, csak lelkem hazatér. 15
