Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
ladt. A kormányrúd az öreg hóna alatt. Szeme a halon. Csónakfalhoz támasztott hátának sajgó fájdalma is elég lett volna, meg kötélvagdosta két keze, hogy tudja, tényleg megélte a kalandot és nem álmodik. Mikor már vége felé járt a nagy tusa, egyszer egy pillanatig valami olyanszerü érzés lepte meg, hogy álmodik. Mikor a kardhal kiszökellt a vízből, s mintha a levegőben függött volna mozdulatlan, mielőtt visszacsobban, úgy érezte, valami rendkívüli, baljós tüneménynek szemtanúja, amit józan ésszel el sem lehetne hinni. Igaz, tényleg káprázott is a szeme. De most már éppen úgy látott, mint rendesen. A hal ott volt. Háta és keze sem álom. — A kéz gyorsan begyógyul, — gondolta. — Alaposan kivérezte magát és a tengervíz is heggeszti. A Golf-áram jó, fekete vize. Nincs a világon ennél hathatósabb patika! Csak a fejet nem szabad elveszíteni. A kéz már megállotta helyét. — Jól megyünk. Felkötött pofával, merev farokkal is, ez a hal testvérem. Együtt hajózunk. — Gondolatai összekuszálódtak. Tűnődni kezdett: ő visz-e éngem, avagy én viszem őt? Ha vontatnám, nem volna kétség. Ha a csónakban lenne, akkor sem. Még ha el is sűlyesztené. — De ketten egymás mellett hajóztak és az öreg így elmélkedett: Ha kedve tartja, legyen: ő visz engem. Miért is ne? Csak furfangomnak hála, tudtam elejteni. Ő nem is akart rosszat nekem. A csónak nekilendült. Az öreg a sós habokba lógatta kezét és igyekezett folyamatosan gondolkodni. Fejük fölött messzi sztrátuszok és potrohos gomolyfelhők jelezték, hogy a szél egész álló éjtszaka kitart. Az öreg nem vette le szemét a halról. — Hát igaz! Az övé! Alig egy óra múlva támadott az első cápa. Az a cápa nem véletlenül került. Akkor hagyta oda az óceán hűvös mélységeit, mikor a sötétlő vérfelhö szétterült a habokon és himbálódzva foszlott szerte szét az ezer méternyi mélyben. Olyan sebtiben, olyan mohón érkezett, hogy szinte betörte a kéklő víztükröt. Napfénytől elvakulva kushadt vissza a tengerbe, ahol ismét szimatra kapta a vérszagot. A csónak és a hal nyomába eredt. Néha elvétette a csapást. Azután apró jelek ismét nyomra terelték. Sietve, időt nem veszejtve úszott. Gyönyörű maco-cápa volt, szinte gyorsúszásra építették. Gyorsabb volt a legsebesebb halnál. Mindene gyönyörű, kivéve a pofáját. Háta kék, mint a kardhalé, hasa ezüstös, bőre selyemtapintású. Még alakja is hasonlított a kardhalhoz. Csak állkapcsa nem. A hatalmas szájizmok úszás közben zárva maradtak. Teljes erővel haladt, alig valamivel a felszín alatt. Merev hátuszonya borotvaélként szelte a hullámokat. Csukott szájában nyolcas rendben sorakoztak a mélyesztett, görbe fogak. Kampós hegyük befelé. A maco foga nem gúlaszerű, mint a többi cápafajé. Inkább karommá görcsösült emberi újjhoz hasonlatos. Mindenegyes cápafog egymagában hosszabb, mint az öregnek egy-egy újjá. Mindkét éle, akár a szablya. A leggyorsabb, a legerősebb tengerlakó sem menekülhet a maco elől. Bármelyiküket felfalja. A vérnyomok erősbödése egyre gyorsabb úszásra sarkalta. Kék mellúszonya sebesen hasította a vizet. Mihelyst az öreg meglátta, azonnal tudta: ezt a cápát semmi el nem riasztja. Azt teszi, amire kedve szotytyan. Szeme sarkából egyre figyelte. Közben szigonyt készített és rácsomózta a kötelet. A kötél csak kevésre futotta. Javarészét akkor vágta le, amikor a halat a csónakhoz kötötte. Az öreg józannak és erősnek érezte magát. Bár határozottnak látszott, korántsem táplált vérmes reményeket. — Túl szép lett volna, ha simán megy, — gondolta. Hosszasan nézte a hatalmas halát, miközben figyelte a cápa közeledtét. — Álom is lehetett volna, — vélte. — Nem tudom megakadályozni, hogy támadjon, de talán szigonyvégre kapom. — Dentuso: fogas cápa, — állapította meg, — kurafi... A cápa már a csónak fara mellé ért. Mikor a kardhalra csapott, az öreg tisztán látta tátott torkát és gonosz, apró szemét. Hallotta a csukódó álkapcák csattanását. A horgas fogak épp a farok alatt mélyültek a kardhal húsába. A cápa feje kiemelkedett a vízből. Háta a víz színén ficánkolt. A kardhal húsa és bőre cafatokban szakadozott, mikor az öreg szigonya a cápafejre sújtott. Oda irányította, ahol a két szem összekötő vonala keresztezi az orr meghosszabbítását. Csak képzeletbeli vonalak ezek. A valóságban az éktelen fej egyetlen kékség, busa és hegyes, kerek a szeme, csattog az éles, fenyegető álkapocs. Az öreg pontosan odasújtott. Agyonvérzett, heggedő tenyerével egyre beljebb nyomta a szigonyt. Vérmes remények nélkül, de ölés szándékával és egyre feljebb toluló haraggal. A cápa oldalvást fordult. Az öreg látta, hogy szemében megtört az élet sugara. Azután másik oldalára csapott és belégabajdult a szigonykötélbe. Az öreg már tudta, hogy a cápának befellegzett, de az állat korántsem fogadta megadással a véget. Már hátára fordult, de éles farkúszonya még fenyegetőn kaszált a levegőben. Félelmetes álkapcsa belé-belécsattant a semmibe. Úgy sistergett körötte a tenger, akár egy motorcsónak mögött. A farkcsapások nyomán fehér tajték pezsdült. A hatalmas test nagyobbrészt vízen kívül volt, mikor egyszercsak megfeszült a kötél, jaj dúlt egyet és elpattant. Az öreg figyelmesen nézte a döglött cápát, mely egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd visszavonhatatlanul sülyedni kezdett. — Hát ez bizony kiharapott vagy negyven fontot, — fakadt ki hangosan. — Szigonyom is elvitte, kötelestől, — fűzte hozzá gondolatban. — Most, hogy a hal megint vérzik, kerül majd újabb cápa is. Nem volt többé kedve a megszabdalt halra nézni. Mikor a cápa belécsonkított, úgy érezte, az ő testéből szakítanak ki valamit. — De, istók uccse, jól elláttam a baját a bestének, ki a halamhoz mert nyúlni! — gondolta. — Ez volt a legnagyobb dentuso, amit valaha is láttam. Pedig került utamba épp elég! — Túl szép is lett volna, hogy sikerüljön, — gondolta. — Most már szinte bánom, hogy mégse volt álom. Szeretném, ha sosem ejtettem volna el ezt a halat. Szeretnék egyedül lenni, ágyamban, az újságpapírra polcolt derékaljon. — Az ember sose ismerje be, hogy legyőzték, — elmélkedett. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet mindig legyőzni. Pedig a rossza még hátra van és most már szigonyom sincs. A dentuso gonosz, erős és ravasz. Mégis túljártam az eszén. Bár, ki tudja, — gondolta, — lehet, hogy csak jobban fel voltam fegyverezve. — Ne vekengj annyit, ember! — korholta önmagát fennhangon. — Hajózz ügyesen és vedd úgy a dolgokat, ahogyan jönnek. Angolból fordította: Vajay Szabolcs 30
