Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-07-01 / 7-8. szám

BAKÓ ELEMÉR

M int könyvtáblán

a dráma

Üzenet egy türelmetlen költőnek

Nincs kinek írnod máma, életed finom dráma, független öntudatban élni, várni uratlan.

Várni: egy boldog holnap percei rád omolnak, kérik a munkád, véred, áldozatod és béred.

Ma: nyitva-szemmel nézni, igéződni s igézni a napok furcsa fodrát, melyet a léted hoz rád.

Holnap: majd jön a hajnal, ezer nem ismert bajjal, s Te futsz a nap elébe: •

ébredjen a föld népe!

Holnapután: már késő.

Romok, üszkösen égő falvak dögén az éhség torkába fúl a szépség.

Légy boldog hát a mával, melyben léted úgy szárnyal, mint könyvtáblán a dráma: szezonnyitásra várva.

hal oldalába vágta. Épp a vízből szárnyként kiemelkedő, hatalmas mellúszony mögött. Érezte, hogy a vas mélyre fut. Teljes súlyával nekidőlt, hogy tövig benyomhassa.

A halálra sebzett állat új életre kapott. Szépségének és erejének utolsó maradékával hatalmasat szőkéit. Egy percig mintha az űrben lebegne, az öreg és a csónak fölött. Azután hatalmas zuhanással csobbant a tengerbe.

Az öreg csónakját vízzel árasztotta el.

Halálfáradt volt. Alig látott. Mégis, két kézre markolta a szigonykötelet és fokról-fokra húzta maga felé. Agyonsebzett tenyere sajgott. Mire látását visszanyerte, a hal háton feküdt. Ezüstös hasa az ég felé. A szigony hegye a kopoltyún jött ki, közvetlenül a fej tövénél. Az átütött szívből csorduló vér lassacskán vörösre festette a tengervizet. Az ezer méternél is mélyebb óceán előszörször átláthatatlan lett, majd a vörös folt szétterült, mint egy rózsaszínűén gomolygó felleg. Az ezüsttestű kardhal mozdulatlanul lebegett a hullámokon.

Az öreg mereven nézte. Amíg csak győzte szemmel. A szigonykötelet kétszer az orrvas köré tekerte. Azután tenyerébe ejtette fejét.

— Nem szabad a fejet elveszteni, — dünnyögte a bordázatnak dőlve. — Öregem, megtetted a magadét. Megöltem a halat, aki szinte a testvérem volt. Most egyedül reám hárul minden.

— Csúszóhurkot kell készítenem, hogy a csónakhoz erősíthessem, — gondolta. Oldalt. Ha ketten lennénk, lebillenthetnek a csónakot. Akkor se birná el, hogy belülre kapjuk. Ha folyvást mérnök a becsapódó vizet, akkor sem. Most kezdődik a vastagja. Először meg kell zsinegelnem. Ha kész, felállítom az árbocrudat, vitorlát bontok és indulás haza.

A zsineget áthúzta a kopoltyún és a hal száján vezette ki. A hatalmas fejet a csónak orrához erősítette. Azután elkezdte cibálni az irdatlan testet, hogy a csolnak oldala mellé terelje. — Látni akarom, — gondolta, — megérinteni, tapogatni. Ez a hal a vagyonom. De nem azért szeretném megtapogatni. Mikor belémélyesztettem a szigonyt, éreztem a szívverését. Jól van. Most haza kell vinni. Jól ide kell erősíteni. Csúszóhurkot göbözök a farkára és egy másikat a hasa köré. így majd tart.

— Munkára, öregem, — sürgette magát. Azután kevéske vizet kortyantott. — Most, hogy vége a mérkőzésnek, kezdődik a vesződség.

Az égre nézett. Majd tekintete a halra siklott. A nap állását latolgatta. Délre járhat, — vélekedett. Most kél a friss szél. A többi horoggal kár törődni. Az újrafonás is ráér, mire hazaértem.

— Jer, hal, közeledj, — szólott. De a hal nem közeledett. Mozdulatlanul lebegett a vizen. Hasa ég felé. Az öregnek kellett melléje terelni a csónakot.

A kardhal feje a bárka orrához koccant. Olyan hatalmas volt, hogy az öreg, aki végre megfoghatta, szinte nem akart hinni a szemének. Végül leoldotta az orrkarikáról a szigonykötelet, belefűzte az egyik kopoltyúba, kihúzta az álkapcsok között, rácsavarta a kard-ormányra és ismét visszaerősítette az orrkarikára.

A kötélmaradékot levágta. Azzal tekerte körül hátul a hal farkát.

A bíbor-ezüst csíkozású hal közben színezüstté fehéreden. A bíborcsíkok árnyalata épp olyan volt, mint a farkúszonyé, mely most ibolyaszínűvé sápadt. Lapátszélesek voltak. A hal szeme úgy kidülledt, mint a periszkóplencse, vagy a szentek szobra a körmenetből.

— Másféleképp aligha lehetett volna végezni vele, — állapította meg az öreg. Az imént lenyelt kortyantásnyi víz felfrissítette. Feje tiszta volt. Nem fog elájulni.

— így, ahogy van, megüti a tíz mázsát. Legalább, — gondolta. — Bőven is. Ha ugyan nem többet. Tisztítva kétharmadára zsugorodik. Harmincöttel számítva fontját, mennyi is az? — Ceruza kellene, hogy kiszámítsam, — szólt hangosan. — Nem fog a fejem. A híresneves Di Maggio, a base-ball bajnok is büszke lehetne ma rám. Ha az én lábamon nem is nőtt szalonkacsőr, mint az övén, amit a karom kibírt, az se utolsó. Mi is lehet az a szalonkacsör? — tűnődött tovább, — hátha nekem is van, csak észre sem vettem?

A halat elül, hátul és horpasza közepénél is megerősítette. Olyan hatalmas volt, hogy az öregnek úgy tűnt, mintha a csónakot erősítené egy nagyobb bárkához. A horgászzsinegből is lemetszett egy darabot, hogy a kardhal alsó állkapcsát fölpeckelhesse a csónak orrára. Tátott szája csak fékezte volna a csónakot. Azután árbocrudat állított. A kampósvégű mentőcsáklya segítségével kifeszítette a vitorlát. Rögtön dagadozni kezdett. A csónak nekilendült. Félig hátradőlve, az öreg délnyugatnak állította a kormányt.

Nem volt szüksége iránytűre. Elég, ha a- széljárást és a vitorla dagadását figyelte. — Jó lenne kivetni egy kanalas horgot, hátha akad valami, hogy kicsit megtöltsem a bendőmet. — De seholsem talált kanalat és a csalétek-szardíniák is megbűzhödtek. Menet közben felkotort egy halom zöldes Golf-hínárt.

Kirázta belőle az ázalagok közt fészkelő parányi rákokat. Nemsokára több mint egy tucat kapálódzott a csónakpallón. Kalimpáltak, fickándoztak, akár a vízibolha. Az öreg hüvelyk- és mutatóújja közé fogta a fejüket, egyből lecsavarta, a többit pedig mindenestől megette. Kicsik voltak, de jóízűek és táplálók. Az üvegben még mintegy két pohárnyi víz lötyögött. Felét a rákok után hörpintette. Tetemes terhe ellenére, a csónak szépen ha-29