Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
ERNEST HEMINGWAY Az öreg és a tenger Az öreg verítékben úszott. De nem a melegtől. A hal minden kanyarodásával húzott valamicskét a zsinegen. Még egy-két kanyar és megszigonyozhatja. Biztosan. — Előbb jusson csak egészen közel, — gondolta. Egészen közel. Nem a fejét kell. A szivét. — Csak nyugalom, — biztatta magát, — nem szabad lankadni. A következő kanyarodáskor a hal háta előbukkant a vízből. De még túlontúl messzire. Még másodszor is messze esett a csónaktól, bár ezúttal jobban kiemelkedett. Az öreg tudta, hogy a zsineg fokozatos fogyasztásával közeire kényszerítheti. Szigonyát már darabideje kikészítette. A gondosan legkiforrottabb, sok tekintetben legsajátosabb kisregényét, "Az öreg és a tenger"-t. (The old Man and the Sea, 1952.) Három nap története, egy három napon át tartó “csodálatos halászaté”. Az ősi bibliai aforizma már sokrétű irodalmi múltra tekinthet vissza. Honi közönségünk talán a svájci Guy de Pourtales változatát ismeri leginkább, mely közvetlenül a második világháború előtt jelent meg magyarul és a két háború között a polgári elzártságból nemzetközi boszorkánykonyhává átalakuló Genf végletek között vajúdó társadalmát állítja a szimbolikus távlat hátterébe. Ámde, a fentebb mondottak értelmében, Hemingway "csodálatos halászata" tárgyszerű, kézzelfogható. Valóban halászat: hallal, horoggal, halásszal. "Kaland”, — mondhatná a felületes olvasó. De a kalandon túl megintcsak ott vibrál az élet és halál küzdelmének időtlensége. A földhözragadt kubai halászember, — Santiago — egyszerű szava és lélekzetelállító küzdelme szimbolikus perspektívákat nyer. Egy szép napon, — csak Kuba aranysárga fövenye és egének végtelen kékje csal ki életre ilyen napokat, — Santiago egyedül vág neki a tengernek. Horgát már régesrég kerüli a zsákmány. Már csak megszokásból járja a vizet. De íme, ezúttal roppant zsákmányt ejt tőrbe a csalétek. A hatalmas állat két napon át ragadja magával Santiago csolnakát. Azután kimerül és a vén halász szigonya végez vele. Megkezdődik az út visszafelé. A hatalmas zsákmány nem fér a törékeny ladikba. Vontatni kell. Jönnek a cápák. Ingyen lakomát ülnek a csodálatos tetemen. Santiago egyre-másra szigonyozza őket. S mégis, amint közelednek a parthoz, úgy fogy a zsákmány. Mire agyoncsigázva haza ér, már csak egy ormótlan, cafatos csontváz emlékezteti a csodálatos halászatra. Santiago azonban nemcsak a tenger, hanem az emberi lét végtelenjén is hajózik. Kemény tusakodása fokról-fokra jelképes jelentőségűvé szélesül, akárcsak az egykor a Genezáreth-taván végbement história. Küzdelme a habokkal és a hallal, önmaga-biztatásai, a megpihenő madárhoz szóló szava, mindez nélkülözhetetlen része egy magasabbrendü emberi világképnek. Úgy beszélget a menekvő halhoz, akár Nyíró Uz Bencéje az erdő vadjaihoz. A természettől el nem szakadt ember lét-küzdelme emelkedik itt kozmikus jelentőségűvé. Ebből a mesterműből való az alábbi részlet, a halóriás elejtésétől az első cápa támadásáig. 28 összetekert szigonykötél kerek kosárkában lapult. Legvégét a csónak orrkarikájához göbözte. A kardhal fenséges nyugalommal úszta a kanyarokat. Látszólag csak hatalmas farka mozgott. Az öreg ismét rövidített a zsinegen, hogy közelebb kapja. A hal villámgyorsan oldalvást fordúlt. Majd felegyenesedett és ismét új kanyarba kezdett. — Megmozgattam! — örvendezett az öreg, — sikerült megmozatnom! Minden kimerültség ellenére igyekezett minél kurtábbra fogni a zsineget. Megmozgattam! — gondolta ismét. Talán sikerülni fog szigonyra kapni. Rajta kezem, rajta lábam, ne ernyedjetek! Fejem, te se hagyj szégyenben, fejem! Mindig helyeden voltál. Most elkapom, de el ám! Szinte előlegezte a hal várható mozdulatát, még mielőtt újból feltűnt volna a csónak mellett. Teljes erőből nekifeszült a zsinegnek. De a hal került egyet, újból felbukkant és lassan távolodott. — Te hal! — buggyant ki az öregből, — el kell pusztulj, te hal! Mindenképpen. Azt akarod, hogy én is rámenjek? — így semmire sem jutunk, — gondolta. Cserepes ajka épp csak hogy mozdult a hangos beszédre. Utánagebeszkedett az üvegnek. — Most el kell kapnom, — hajtogatta. Már nem sokáig győzöm. — De győzöd, — biztatta önmagát. — Győzöd véges-végig. A következő kanyarulatnál hajszál híján elérte. De a hal megint csak erőre kapott és ismét tovaúszott. — Vesztemet akarod, te hal? — nyilait át az öregen. — Jussod is van rá. Sohasem láttam náladnál nagyobbat, szebbet, nyugodtabbat, — cimbora! Rajta, végezz velem! Mindegy, melyikünk kerekedik fölül. — Mit karatyolok itt össze-vissza...? — gondolta. — Kezdek meghibbanni. Csak nyugalom. Tartsad a fejed hidegen és tűrd a fájszot, ahogy férfihez illő. Akárcsak ez a hal. — Hideg fejjel, — ismételte fennhangon, de alig hallhatóan. — Hideg fejjel... Még kétszer kanyarodott a hal. És semmi! — Nem megy tovább, — vélte az öreg. Mindenegyes kanyarulattal jobban környékezte az ájulás. — Nem megy tovább! De még egyszer, Isten neki, megpróbálom. Megpróbálta. Amikor a hal ismét fordult, érezte, hogy ájulásba zuhan. A hal felegyenesedett és lassan távolodott. Hatalmas farka kint ficánkolt a levegőben. — Még egyszer... — lihegte az öreg. Pedig keze már alig érezte a szorítást és szeme előtt időnként minden egybefolyt. Még egyszer megpróbálta. Most se. — Vége! — gondolta. Az ájulás hamarabb jön, mint a befejezés. Még egyszer... Összeszedte minden maradék erejét, bátorságát, büszkeségét. Mindezt latba vetette a halódó állat ellen. A hal ismét közeledett. Egészen közel úszott az öreghez. Orra szinte súrolta a bordázatot. El akart húzni a csónak mellett. Hosszú, ezüstös testét bíborszín csíkok sávozták. Szinte végtelennek tűnt, így, a vízben. Az öreg elengedte a zsineget és rálépett. A szigonyt olyan magasra emelte, ahogy csak bírta. Teljes erőből a
