Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-07-01 / 7-8. szám

menekült magyarok nagyszámú vezetőegyéniségét a keleti barbárság önkényének. A csekélyszámú megtévedettel egyidőben vértanú halált haltak ezek az otthonmaradt és ott rabságba került magyarokkal egyetemben. A háborús bűnösség vádját a csehszlovák emigráció ma is ébren tartja, még a hazafelé sugárzó rádióadásokban is hangoztatja, hogy a magyarság hitelét úgy idekint, mint a vasfüggöny mögött aláássa, és igazolását adja mindazon atrocitásnak amelyet a pánszlávizmus szolgálatában a magyarságra rámérnek. Ugyanezt a célt szolgálják azok az újságcikkek, amelyek időnként a világsajtóban a magyarság erkölcsi értékének megingatására megjelennek, a magyarságot többnyire költött ürügyek és fölfújt és elferdített indokok alapján úgy mutatva be, mint amely nép nem érdemli meg a művelt világ érdeklődését. Sajnos mai magyar propagandánk nem elég erővel veri vissza az ilyen irányú hírverést. Értelmi ifjúságunk figyelmét kellene a nyugati egyetemeken majdnem mindenütt bevezetett újságírói képzésre fordítani, amely tanszékek stúdiumain elsajátíthatnák a propagandisztikus hírszolgálatnak azt a technikáját, amely a mi újságírásunknak ma kétségtelen gyengesége: amely nélkül pedig eredményes nemzeti hírszolgálatot és nemzeti célú propagandát megszervezni nem lehet. Magyar ifjúságunk előtt nyitva áll a lehetőség nyelvtudása alapján, hogy a nemzetközi sajtó-szolgálatban képességeinek megfelelő előkelő helyet vívjon ki magának. Ma a nagy világlapok szerkesztői és folyóiratok sok százainak munkatársai között elvétve található magyar sajtóember munkája. Ez a nemzet érdekeit akkor fogja eredményesen szolgálhatni, ha tehetséges ifjúságunk írástudói nagy számban állnak mellettük és egyirányú munkát végezhetnek velük.

Céltudatos szervezkedés nélkül még a megfelelő anyagi erő sem volna képes az ellenünk irányuló hírveréssel szemben nemzetünk érdekeit eredményesen szolgálni, a nemzeti öntudatnak és felelősségérzetnek pedig háttérbe kell állítani a különféle magán- és párt-szempontokat és világnézeti ellentéteket.

Nagyon kényes és sok tapintatot és türelmet kívánó feladata a tengeren túlra került magyar értelmiségnek a régebbi kivándoroltakban s azok — sokszor már magyarságukat levetett — utódaiban a magyar nemzeti öntudatnak felébresztése. Azok a magyarok, akik még az első háború előtt vándoroltak ki Magyarországból, azon társadalmi rétegekből származtak legnagyobb számban, akik a művelődés és kultúra előnyeit ott csak kevéssé ismerhették meg. Rájuk nézve a magyarságunk inkább hátrányt jelentett, mert az otthon használt nyelvet új környezetükben nem értették meg, azzal boldogulni nem lehetett az újvilágban. A régi hazát főként azért hagyták el, mert ott előmeneteli lehetőséget a maguk részére nem láttak, a jobb megélhetés reménységei ott nem kínálkoztak számukra, az otthoni társadalmi korlátok, vagy az otthoni élet gazdasági kereteinek áttörése részükre kilátástalan próbákozás lett volna. Az újvilágról pedig a hajóstársaságok ügynökei a legragyogóbb színekben ékeskedő képeket mutogattak és olyan boldogulási lehetőségeket ígértek, amelyek az otthoniakat messze felülmúlták és amelyek valódiságát már előzőleg kivándorolt honfitársak levelei igazolták. Ezt aztán kemény munkával az illetők többé-kevésbé el is érték. Ezeknek a lelkivilágában a régi haza kultúrája csak kevés nyomot hagyhatott, mert annak csak felületi rétegével jutottak érintkezésbe, az otthoni kultúra mélyebb rétegébe gyökeret ereszteni nem állt módjukban. A régi hazára inkább csak az anyanyelv mindinkább fogyó szókincse emlékeztetett, és az otthon maradt rokonokkal időnként váltott

néhány levél jelentette az élő kapcsolatot. Nagyon természetes tehát, hogy bennük mindinkább közömbösség és érdektelenség kerekedett felül az otthoni viszonyok iránt, amely hangulatot inkább fokozta a magyar nyelven, de sokszor nem magyar lelkiséggel szerkesztett újvilági sajtó uszító és becsmérlő célzatossága. Ilyen körülmények között a magyar nemzeti öntudat gyenge palántájának vékonyka gyökérzete hamarosan elsatnyult, elsorvadt. Nem maradhatott annyi élet benne, hogy a következő nemzedék leikébe is átültethető legyen.

A hazulról kivándorolt magyar a tengeren túl nemcsak idegen nyelvű, hanem főként idegen légkörű környezetben találta magát. Az évszázados tradíciók alapján kialakult európai életforma helyett itt egy merőben más, új és leegyszerűsödött életmód és társadalmi szemlélet vette őt körül. A társadalmi élet központjában a templomi közösség állt, amelyen kívül alig lehetett kapcsolatot találni, és ahol, a kenyérkereseti munkától eltekintve, az élet minden vonatkozása lezajlott. Jellemző sajátossága ennek az életnek az abban megnyilvánuló ideiglenesség. A ma szükségleteinek minél tökéletesebb kielégítése _a cél, nem pedig a tartósság, mert hiszen holnap már újabb, célszerűbb mód állhat rendelkezésre. A lakások csak a nagyvárosok központjainak újabb épületeiben tűzbiztosak, régebbi épületek belső szerkezete ott is fából készült, mint ahogy a vidéki kisebb helyek lakóházai, csakúgy, mint a nagyvárosok külső területein épült lakóházak többnyire fából épült családi házacskák. Inkább átmeneti lakóhelyek, mintsem otthonok, hiszen a kereseti viszonyok alakulása szerint a lakosság száma hol felduzzad, hol megint leapadhat. A szinte határtalan államterület korlátnélkülisége s gyökértelen bevándorlóivadékokban a természetes otthonalapítási vágy helyett a nomádizáló hajlamot erősíti. Itt is érvényesül a régi közmondás: Ubi bene, ibi patria, a kereseti viszonyok szerint. Az átkerült magyarságot, különösen pedig az itt felnövekedő fiatalabb nemzedéket így fogyasztja ellenállás nélkül a környezete, amelyben él.

A régi kivándoroltak, a jóindulatnak és testvéri érzületüknek már akkor adták bizonyságát, amikor az Európa nyugatán sínylődő magyar menekülteknek szeretet-adományokat küldtek, és a bevándorláshoz szükséges jótállásokat nyújtották. Még ma is mennek ezek a szeretet-adományok a német földön és Ausztriában maradtak nyomorának enyhítésére. Az ezen mozgalmakban való részvétel a magyarsághoz való ragaszkodás élő bizonyítéka. De mutatja a magyarsághoz való ragaszkodást a magyar színtársulatok fenntartása, a magyar nyelven nyomtatott sajtótermékek megjelentetése is.

Ezen sajtó nagyrészt olyan vezetés alatt áll, amely nem jó szemmel néz az újonnan érkezett magyarokra és igyekszik éket verni a régi és új bevándoroltak közé. Ennek ellenére is az újonnan kiérkezett értelmiségünknek meg kell találnia a módját annak, hogy a régi kivándoroltakban és azok felnövekedett utódaiban a magyar nemzeti öntudatot élővé fejlessze és ebből fakadóan a magyarság iránti felelősség érzetét felébressze. Erőszakos propagandával itt nem érhetünk célt, az inkább elriasztó és nem vonzó hatást váltana ki. A személyes közeledés, egyénenkénti érintkezés, barátságos érdeklődés és a menekülteknek nyújtott segítségért a hálás elismerés kifejezése, de legfőképpen a velük való társadalmi érintkezés állandósítása az itt divatozó szokások szerint, és ezzel a hozzájuk való csatlakozás és alkalmazkodás kimutatása nyeri meg a bizalmat és teszi értékessé és tartóssá a kapcsolatot a régi és új bevándoroltak között.

Triánon után a Csehszlovákiába zárt magyar középosztály hasonló helyzetben volt, mint ma a tengeren túl-9