Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-06-01 / 6. szám

TABORSZKY OTTO

Gondolatok

egy Rákóczi-emlékbeszédből

Egy negyed évezrede két paraszt bandukolt a tavaszi olvadástól felázott lengyel országúton. Mögöttük az Erdős-Kárpátok hófedte bércei. Néhány napja még fölfelé kapaszkodtak botjukra támaszkodva a sokszor jeges, síkos ösvényen, hogy elérjék a lengyel határt. Lábukban bizsergett az izomláz, jól meghúzta inaikat a kétnapos leszállás a lengyel rónára. De bizakodva taposták a sarat most már faluról-falura. Biztosak voltak benne, hogy előbb-utóbb rátalálnak a börtönből Lengyelországba szöktetett urukra, Rákóczi Ferencre.

Csak ellenőrizhetetlen hirek jártak róla, mióta a császár ellenségével, XIV. Lajos francia királlyal levelező Rákóczit a bécsi udvar letartóztatta. Sokan elhitték, hogy Rákóczi máris nagyatyjának, Zrínyi Péternek sorsára jutott; azt hitték, hogy az udvar terjesztette el Rákóczi Lengyelországba menekülésének hírét, hogy eloszlassa azt az elterjedt hiedelmet, hogy a börtönben titokban megölette. Csodálatos szökésének híre mégis futótűzként söpört el minden kétséget és mind szélesebb körben növelte a reményt, hogy a fejedelem Lengyelországban csak a kellő pillanatot várja, hogy kibonthassa a felkelés zászlaját. Mindenki a Báthoryak és Lorántffyak, a Rákócziak és Zrínyiek vérében látta hívatott vezérét.

Pap Mihály és Bige László vándorbotot fogott, hogy a remény tetté váljék. Nemesek voltak, de az adózsarolások szinte koldusbotra juttatták őket, s most inkább jobbágy-, mint nemesszámba mentek. Megesküdtek egymásnak, hogy Lengyelországot addig fogják járni, míg rá nem találnak urukra, hogy feltárják előtte a magyar nemzet helyzetét, mely — akárcsak ma — sóhajtva, tehetetlenül tűri az idegen igát.

Ez a két kúrtanemes nem könnyen jutott célhoz. Házról-házra érdeklődve, végre a fejedelemhez legközelebb álló Bercsényi Miklós színe elé juthattak. Bercsényi féltette a fejedelem személyét a bécsi udvar újabb csapdájától és csak miután alaposan meggyőződött minden gyanú alaptalanságáról, engedte meg, hogy Rákóczit felkereshessék. Amikor felismerték urukat, szemükbe könny tolult, lábai elé borultak és meghatottságukban alig találtak szót, hogy akadozva üdvözöljék őt. Baltát kértek, kettéhasították vele botjaikat s előhúzták onnan a küldetésükről szóló leveleket. A leveleket Rákóczi jobbágyai írták, hogy hűségükről bizonyságot tegyenek s hogy elmondják: a nemzet szabad lélegzete az ő intésétől függ.

Rákóczi, a nemzetnek egyedüli hívatott vezére azonban még ekkor sem szűnt meg küzdeni jövendő küldetése ellen. Alaptermészete békés, szemérmes, őseinek véres árnyai inkább elriasztották a közpályáról. Már régebben felajánlotta volt az udvarnak magyar birtokait rajnamentiekért, hogy ifjú hitvese (fldalán nyúgodt családi életet nyerhessen a hullámzó, háborgó közélet babérjai helyett. De sárosi birtokán szomszédja, *

* Elhangzott a washingtoni magyarság 1953. május 10.-én tartott Rákóczi-emlékünnepélyén.

Bercsényi Miklós, a szenvedélyes ungi főispán, nem szűnik élesztgetni hivatásának tudatát. így jutott levelezésbe XIV. Lajos francia királlyal s így kapja, a börtönből menekülve itt, Lengyelországban annak jelét, hogy a haza tőle várja a felszabadítást. Elmondja a két kisnemes, hogy ezen nincs mit csodálkoznia, mert az egész nép mint a pásztornélküli nyáj ide-oda kóborog és végső kétségbeeséstől hajtva falunkint nyilvános gyűléseket tart s ott Rákóczi után sóhajtozik, róla beszél és benne reménykedik. Hozzátették, hogy az országból nagyrészt kivonult a német katonaság. Az őrségnek maradt kevés katona alig tud ellenállni az elkeseredett nép sokaságának.

A pillanat csakugyan kedvező volt. A spanyol örökösödési háború már két éve emésztgette a császári haderő tartalékait. A nép hangulatát ébren kell tartani és időt nyerni, volt a fejedelem gondolata. Bercsényi lovászát adták a két nemes mellé útitársul hazafelé, hogy bejárja velük az ismerősöket, egyúttal biztosítsa azokat a fejedelem jóakaratú érzelmeiről, és főleg, hogy meggyőződést szerezzen a két nemes előadásának igazságáról.

Május vége felé tért vissza a lovász Magyarországról. Megerősítette a két ember minden szavát, sőt hozzátehette, hogy Rákóczi életben léteiének híre oly nagy reményt gyújtott a nép lelkében, hogy azt már hosszabb ideig fékentartani nem lehet. Itt az ideje, hogy a fejedelem akaratának feltűnőbb jelét adja, biztosítsa őket arról, hogy nem hagyja őket magukra, így jutott Rákóczi arra az elhatározásra, hogy néhány, nevével ellátott zászlót küldjön, melyeket további parancsra ki kell majd tűzni, hadd tudja meg a nemzet, hogy a hadba indulók nem fosztogatók, hanem Rákóczi parancsára fogtak fegyvert.

Most már nem lehetett fékezni a pásztor nélküli nyájat. A kibontott zászlók alatt megindul a felkelés a nemesi kúriák és útazó nemesek fosztogatásával. Újabb követség sürgeti a fejedelmet, hogy személyes vezérletével adjon helyes irányt a forrongó hangulatnak. így kellett végre rálépnie isteni küldetésének útjára.

Két napja volt utón, mikor a dolhai vereség híre — mely az első összeverődött kuruc csapatokat a Károlyi Sándor vezetése alatt álló nemesi sereg részéről éri — tudomására jut. Alig kétezer ember menekült eléje a határra a néhány megmaradt, megtépett zászlóval.

“Elhatároztam magam arra — írja Rákóczi Önvallomásaiban — hogy lassan haladok előre, de Te (t. i. Isten) máskép intézkedtél. így változtak meg a Te intézkedésedre az emberek azon tervei, amelyeknek nem Te vagy a segítője és szerzője, Uram. Igaz, hogy megerősítettél, megedzettél engem ilyen szerencsétlenségekre. Éreztem, hogy kifeszített vitorlákkal mertem a szelek ellen menni. Tanácsul vettem az okosságot, de bármit súgalmazott is, a fenyítő veszedelem felforgatta. S miután elvesztettem minden megfontolást, csak az