Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
társ (Pembroke). Azért lett Othello ilyen mestermű, mert megalkotója átszenvedte a megcsalatottság, becsapatás minden kínját, akárcsak Othello. Lenézték a magasabb körök, akárcsak Othellót. a velencei szenátorok családjaiban, akiknek leányaira csak a fínombőrű Cassiók pályázhattak. Sohasem érezte Shakespeare színészi és írói alantas társadalmi állását ilyen kínosan. Minden reménye elveszett arra is, hogy valaha felemelkedjék az élet ormaira. Ugyanis alig egy hónapra rá Mary Fitton szerencsétlensége után egy másik, ezúttal politikai-társadalmi csapás is érte a költőt. 1601. febr. 8-án Essex gróf palotaforradalmat robbantott ki Londonban. Híveivel, akik közt volt Shakespeare másik barátja, Southampton is, fegyveresen végigvonult a városon, hogy nagytakarítást rendezzen a királynő körül kialakult udvari klikkben. A polgárság biztatta és rokonszenvezett Essex-szel, de fegyveresen nem csatlakozott hozzá. Essexet elfogták és kivégezték, Southampton a Towerbe került élethossziglani fogságba, a többi összeesküvő részben szintén életével lakolt vagy száműzetésbe került. Az “összeesküvésbe” Shakespeare társulata is belekeveredett, amennyiben az összeesküvő társaság a lázadás előtti estén a Globe-színhézba vonult és II. Rikárd előadását követelte külön díj ellenében. Különösen zajos jeleneteket csaptak, mikor a trónfosztási jelenetre került a játék. Ezért a színészeket is felelősségre vonták később és egyideig szünetelt is a színház. A vérbefulladt puccs eredménye az lett, hogy Shakespeare barátainak és pártfogóinak ellenfelei jutottak hatalomra az udvarban és azok azt alaposan ki is használták. Egyikük volt Mary nagybátyja, Sir William Knollys is, egy pedáns, álszenteskedő, a királynénak hízelgő, fecsegő öregúr. De a többiek is hasonló szűklátókörű kis zsarnokok voltak, búsás jövedelmek birtokában. Shakespeare ettől fogva úgy tekintett fel az udvarra, mint a zsarnokság és romlottság fészkére, ahol az egész életrendszer rothadt és bűnös. (A fiatal Hamlet harca a romlott udvarral, a fiatal Edgár Lear király romlott leányainak palotáival szemben, Macbeth véres udvara, Cleopátra ledér keleti elpuhultsága, a Timon körüli Athén feneketlen romlottsága, stb.). A zsarnokság ellen feltámadó és elbukó fiatal nemes barátainak Brutus-ban (Lord Essex) és Cassius-ban (Southampton) emel halhatatlan emléket még az említett felkelés évében, anélkül, hogy az allegóriát akkor észrevették volna (Önmagát is szerepelteti mint Cinna költőt, az összeesküvők táborában). A fordulat nyilvánvaló volt Shakespeare műveiben. Korábban a magasabb körökről és az udvarról, ahová vágyott fiatal korában, az ultralojális udvari költők majdnem hízelgő hangnemében írt. Erzsébet királynőt pl. “a Nyugat trónusán uralkodó Vesta szűznek” nevezi (fair Vestal enthroned in the West). Mikor 1603-ban meghalt a királynő, minden költő gyászódákat írt. Shakespeare hallgatott, amit a feljegyzések szerint erősen a szemére hánytak. 1601-től fogva Shakespeare politikai és társadalmi helyzete reménytelen izoláltság volt a maga társadalmában, majdnem olyan, mint Tolsztojé a cári-feudális zsarnokság alatt, vagy Szabó Dezsőé a két világháború közti Magyarországon. Tudták, hogy nagy művész. Ezt mégsem merték kétségbevonni. Ő írt is újabb nagy műveket, nagy belső konvulziók, tragikus válságok közt. Egy kis baráti kör, volt színésztársai meg is becsülték azokat. Elő is adták, később, halála után fóliókiadásban összegyűjtötték írásait. Néha még a király, I. Jakab előtt is előadták, sőt Macbeth-et Shakespeare mintha egyenesen erre a célra írta volna, a király skót múltját és őseit is belerajzolva. De mindezek ellenére Shakespeare személye mellőzött maradt. Sőt Ben Jonson és más vetélytársak föléje kerekedtek sokszor olcsó bohócművekkel, melyek a tömegnek tetszettek. A felsőbb körök pedig tanúit, “művelt”, kicsiszolt költőket pártfogoltak, míg Shakespearet “rusztikusnak, dúrvának, túlságosan szókimondónak” találták, aki nem tudja eléggé megcukrozni és szalonképessé tenni művészetét. Shakespeare kiengesztelődése és megbocsátása. 1601-től 1607-ig tartott Shakespeare e tragikus, meghasonlott kora. Ennyi időbe került, míg egyrészt megbizonyosodhatott, hogy Mary Fitton nem követett el ellene hűtlenséget. Éppolyan ártatlan volt, mint Desdemona és fiatal barátját, Pembroke-ot is a pletyka olyan alaptalanul hozta hírbe vele, mint Cassiót. Ezek magyarázzák meg, hogy Shakespeare a következő években ú. n. kiengesztelő drámákat írt (Pericles, Cymbeline, Téli Rege). Ezeknek közös témája, hogy egy ismét idealizáltan rajzolt hősnő (Thaisa, Imogen, Hermione) alaptalan féltékenység és pletyka áldozata lesz egyidőre. De ártatlanságuk kitudódik és a férfi (Pericles, Posthumus Leonatus, Leontes) bocsánatot kér alaptalan féltékenységi vádjáért. Boldog happy end-del végződnek e darabok. Ezekben az években, sőt soha többet Shakespeare nem írt tragédiát. Sajnos, a valóságban Shakespeare élete nem végződhetett ilyen happy-enddel. Mary Fitton 1607-ben Shakespeare tudta nélkül vidéken férjhez ment. Shakespeare lányai is közben felnőttek Stratfordban és Shakespeare elkésett azzal, hogy életét új alapokra fektesse. A válságokban elmélyült lélekkel Prospero-hoz hasonló rezignáltsággal tekintett végig életén, amelynek utolsó mérlegét, mintegy rekapitulációját írta meg a “Vihar”-ban. Itt látjuk a költőt, Prosperot a költészet muzsikáló szigetén, ahol a sors az ő kezébe adta volt ellenségeinek kétféle csoportját: a folyton intrikáié udvari körök előkelőit, akik még ott is egymás életére törnek és akik őt hajdan megfosztották megérdemelt költői trónjától. A másik csoport a vetélytárs írók csoportja, akiket a részeges Trinculo (Ben Jonson), a kelekótya Staphano pincér (Marston) stb. személyében véresen kikarikatúráz, amint Calibannal (a közönség aljas szenvedélyeivel) szövetkezve el akarják lopni költő-mágus palástját és koronáját. De rajtavesztenek és Prospero kutyákkal űzi el őket. Végül azonban Prospero egy nagy jelenetben megbocsát volt ellenségeinek, maga pedig bejelenti, hogy visszavonul a világtól. Eltöri mágikus varázsvesszejét. Shakespeare utolsó éveiben már a következő generáció, Milton nemzedékének hangulatába jutott. A londoni színházat túl világinak találta, amelyen mindenféle klasszikus-mithológikus, üres sallanggal rakták tele az ő műveit is előadás közben. Shakespeare nem lett ugyan puritán, de visszavonult falusi magányába. Múzsáját, Ariéit szélnek engedte és majdnem úgy élhetett, mint Milton utolsó éveiben, bár őt szeretettel vették körül lányai. Egyszerű feleségére egy ágyat és némi bútorokat hagyott, mikor 1616-ban meghalt. Ebben az évben volt vetélytársát Ben Jonsont az udvar kinevezte Poéta Lauratusnak. Mary Fitton özvegységre jutott, de másodszor is férjhez ment és 1647-ben halt meg. A költőnek csak a késő utókor adhatta meg az igazolást és igazi megértést. De művei még ma is összevissza dobált mozaikkockák formájában jelennek meg nyomtatásban, holott azok időrendben egyetlen nagy és belsőleg teljesen logikus fejlődésvonalat képeznek, akárcsak Balsac, Tolsztoj vagy Szabó Dezső művei. Az elrendező erő pedig: a költő élete, válságai, szenvedései és megbékélése. 22
