Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
nak tart és a legkisebb oka sincs arra, hogy államfőjét ne úgy válassza meg, mint pl. a miniszterelnökét, azaz tekintet nélkül a jelölt személyének bölcsőjére. Számunkra az utódlás jogán való trónigénylés olyan valaki részéről, akihez érzésbelileg soha nem volt, intézményeinken keresztül pedig már régen semmi közünk, egyszerűen dón quijote-i hóbort, ami felett bárki a köznapi józan ész fölényével térhet napirendre. Nem óhajtunk olyan vitákba sem bocsátkozni, melyeknek a legcsekélyebb mértékben is vallásos mellékzöngéje lehet, de a trónigény hitelesítésére oly gyakran felemlített Szent Koronáról is meg kell mondanunk, hogy annak semmiféle mágikus erőt nem tulajdonítunk s még kevésbbé tudunk bármilyen jövőre szóló jogkövetkezményt fűzni ahhoz a ma már egészen közömbös tényhez, hogy valakinek az ősei hajdanában e koronát és az országot a legkülönbözőbb furfangos és erőszakos eszközökkel hatalmukba kerítették. Az idők változtak, az erőviszonyok eltolódtak, hatalom hiányában a bíbor és korona igézete is megszűnt s roppant furcsáljuk, hogy egyébként talán kifogástalan úriemberek e szétfoszlott varázsból próbálnak ma tőkét kovácsolni maguknak. Hogy félreértés ne essék: a koronát, mint a magyar felségjel egyik tartozékát és állami létünk történeti folytonosságának ugyan eléggé elavult, de az érzések irracionalizmusával hozzánk nőtt szimbólumát nem utasítjuk feltétlenül vissza. De vigyázat! A jelképet, melytől tiszteletünket nem akarjuk megtagadni, ne vétsük össze a közben alaposan megváltozott realitással. A birodalom és annak feudális szerkezete, amit egykor képviselt, már csak távoli emlék s veszedelmes játék lenne a koronával, mint politikai fétissel, a múlt szellemeit idézni vagy, ami egyremegy, annak köntöse alatt a legsivárabb reakciónak vetni meg az ágyát. Az egész legitimista elgondolásnak különben legnagyobb gyengesége az, hogy teremtő képzelet és a fejlődéssel lépést tartó realizmus híján követői egy önmagát rég túlélt társadalmi rend korhadt öntőformáiba szeretnék szorítani a magasabb igények kielégítésére váró életet. Egy korfordulón, ahol a világ majd minden népe — a kommunista búj toga tástól függetlenül is — a rohamos átalakúlás belső erőktől fűtött forradalmán megy keresztül, a Habsburg-birodalom vagy akárcsak a szent-istváni állameszme szétesett kagylójába való visszabújást hirdetni annyi, mint tehetetlenül és lemondóan meghátrálni az életproblémáink okszerű megoldására szükséges erőfeszítések elől. Tegyünk le már egyszer a múlt dicsőségéből végleg kikopott politikai merengők ópiumszívásának kába szokásáról! Amikor a világ ott tart, hogy kezdi belátni egész kontinensek eggyéforradásának szükségét, — amely folyamat természetesen nem a hierarchikus kasztszellemnek és a születési jogon való államvezetés elvének fog kedvezni, — legitimistáink alapjában véve milyen tartós és életképes célok megvalósítását remélik egy restaurációs kalandtól? Csak nem képzelik, hogy pl. Közép-Európa integrálódásának egy Habsburg-monarchia alkothatná a magját? Avagy beérnék azzal is, ha kis Magyarország határai közt elbástyázva s jámbor népünk újólagos megnyergelésével biztonságosan berendezkedhetnének a saját ódivatú, úri ízlésüknek megfelelően? És úgy gondolják talán, hogy az így visszaállított "magyar glóbuszt” sokáig hordaná vállain az a türelmes Atlasz, aki a magyar nép eddig volt? Ahány kérdés, annyi légvára a valóságtól elrugaszkodott, díszmagyaros konzervativizmus politikai alvajárásának. Az az érzésünk, mintha az otthoni pusztúlás temetőhangulatától bátorítva rég bezárt kripták lakói kaptak volna új életre s dohos világuknak kísértetiesre aszott eszméivel farsangolnák végig az aléltságából magához térni alig tudó emigrációnak azokat a köreit, melyek napjaink politikai földrengése következtében a legmagasabbról zuhantak a romok közé. Reméljük, hogy az a levert lelkiállapot, ami azt a kisértet járást lehetővé tette, nem fog túlontúl sokáig tartani s mihamar sor kerülhet arra, hogy eszméletét teljesen visszanyerve minden tiszta szándékú magyar képes lesz tárgyilagosan mérlegelni az országunk újjáépitése érdekében szükséges teendőket és azok lehetséges módját. Ennek természetesen vannak bizonyos előfeltételei. Mindenekelőtt politikai gondolkodásunkat kell áthangolni úgy, hogy ne mintegy háttal menjünk neki a holnapnak, tekintetünket merően a tegnapra, sőt tegnapelőttre szegezve. Mert nem a múlt intézményeinek a helyrefoltozása a feladatunk, hanem újaknak a teremtése, melyek jobban megfelelnek a világosan felismert célnak. A cél? Olyan társadalmi és állami rend megvalósítása, melyben minden magyar egy nagy család egyenjogú tagjának érezheti magát, akit érdeme szerint becsűinek meg és akinek a közösség mindent megad, amire emberi értéke gyarapításához és képességei szabad kifejtéséhez szüksége lehet. E család a nemzet, melynek erkölcsi létjogosultsága épp azon a kötelezettségén alapszik, hogy minden fiának boldogúlásáról egyforma gonddal és odaadással kell gondoskodnia. Nem lehetnek kivételezettjei, akik a kapott előnyökre nem szolgáltak rá, de nem lehetnek mostohái sem, akik nélkülözik a legszükségesebbeket anélkül, hogy ezért ők maguk felelősek lennének. Hivatásának tehát a nemzet csak akkor felel meg, ha biztosítja a szociális igazságosság követelményeinek teljesülését s gondoskodik a “suum cuique” elvének tiszteletben tartásáról. Hogy ezt megtehesse, szüksége van egy hatalmi szervezetre, mely törvényeket alkot és azokat végrehajtani is képes. Ez az állam, mint a vázolt cél megvalósításának eszköze. E sematikus vázlat tulajdonkép csak arra való, hogy utaljunk vele politikai alapfogalmaink egyedül helyes értékrendjére. Nem lehet ugyanis egészséges társadalom az, ahol elvész a közösségben való élés eredeti célja:, az egyén anyagi védettsége és művelődésbeli emelkedésének lehetősége. E védettségre és emelkedésre azonban mindenegyes polgárnak veleszületett és elidegeníthetetlen joga van. Ezért nincs értelme és igazolható alapja az olyan politizálásnak, melynek középpontjában nem a nép mint az ember szélesebb faji foglalatát alkotó tömeg szolgálata áll. A nép viszont csak akkor forrad össze tetterős nemzetté, ha világos tudatára ébred a tagjait összefogó érdekszolidaritásnak és annak megfelelően alakítja ki a politikai cselekvés irányelveit. A nemzet ennélfogva az a kollektiv egyéniség, mely egységes lélekkel és akarattal hatja át a testet jelentő tömeget. Hozzá viszonyítva az állam már csak védő burok és a tömeget mozgató gépezet. Nép, nemzet, állam eszerint egymás alá rendelt értékfogalmakat jelöl, mert a sorban utóbb következő mindig az előtte állónak a függvénye és azt mintegy csak kiegészíti. Akárhogy is vizsgáljuk e viszonylatokat, a magyar politikai gondolkodásnak az a hagyományos vonása, hogy az államot erősen elvonatkoztatta annak népi tartalmától s abban inkább — kifelé és befelé egyaránt — egy bizonyos hatalmi helyzetet rögzítő jogi konstrukciót látott, meglehetősen ellentétben áll az államról alkotott mai fogalmainkkal. Az állam ugyanis sem nem koronajószág, melynek birtoklásában a király és a rendek időről-időre megújított szerződéseik alapján osztozkodnak, sem nem önmagáért való jogintézmény, mely a benne élő népek akarata ellenére is huzamosabb ideig fenntarthatja magát. Az állam a nemzet testéhez hozzánőtt valami: a háztartásához szorosan hozzátartozó felszerelés, mely nélkül nem lehet normális életet folytatnia. Kiterjedése és külső képe éppúgy változhatik, mint belső felépítésének jellege. Csak egyről nem mondhat le saját megszűnésének veszélye nélkül: arról, hogy kizárólag annak a népnek a javát szolgálja, amelynek védelmére épült. Ebből folyik azután egyrészt, hogy egy állam manapság csak igen kivételes esetben lehet több népnek közös nemzeti otthona, másrészt pedig az állam szilárdságának mértéke a jólétnek az a foka, 16
