Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
CSERENYEY GÉZA Lelkiismeretvizsgálat (A múlt kritikája.) Az egyik emigráns lap nemrégiben Bállá Pál tollából igen érdekes gondolatokat közölt arról a problémáról, hogy a magyarságnak mennyire vigyáznia kell a múlt hiábáinak í'elhánytorgatásával, hiszen ezzel könynyen ellenfeleink kezébe adunk fegyvert. A felvetett kérdés annyira időszerű, hogy örömmel ragadjuk meg az alkalmat egy-két ezzel kapcsolatos szempont felvázolására. A cikkíró annak során veti fel a problémát, hogy egy a közelmúltban napvilágot látó tanulmány Deák Ferencet, a 67-es kiegyezést és az 1867—1914. közötti középosztályt hibáztatja Trianonért. Kétségtelen, hogy a történelem a kiegyezés birálóival szemben Deáknak adott igazat. A nyugati történelemírók a kiegyezés körüli Kossuth contra Deák vitában a kiegyezést az államférfim bölcsesség legjobb bizonyítékának tekintik, amelyik az elérhető maximumot biztosította egy adott helyzetben a nemzet számára. Trianonért épúgy nem lehet a kiegyezést hibáztatni, mint ahogy pl. Tisza Istvánnak a német szövetséghez való ragaszkodásáért sem lehet e szövetség megalapozóját Andrássy Gyulát felelősségre vonni. Az már viszont megint külön kérdés, hogy a 67 utáni vezetőréteg nem tudott megfelelően élni a kiegyezés adta lehetőséggel. Itt szerintünk igenis súlyos felelősség terheli az akkori vezetőréteget is és a magyarellenes propagandán kívül kétségkívül az ő politikai inkompetenciájuk is hozzájárult ahoz, hogy 1914-ben és sajnos még utána is jóidéig a világ közvéleményének tekintélyes része élesen magyarellenes volt. A nemzetközi erőviszonyok alakulásában hosszú távlatokat tekintve a szabad verseny érvényesül. Amint Masaryk és Benes a világ közvéleményét a cseh ügy szolgálatába tudták állítani, úgy nekünk is módunkban lett volna a nyugat szemével nézni a problémákat, ennek alapján cselekedni és ennek megfelelően beszélni. Ha ezt megtesszük az országcsonkítással járó áldozatok jóval kisebbek lettek volna. Hogy ez mégsem így történt, azért nyilvánvalóan nemcsak ellenfeleinket lehet hibáztatni. Amikor a cikkíró a múlttal szemben mutatkozó bíráló szellemről ír, olyan komplex problémát vesz bonckés alá, amivel érdemes bővebben foglalkoznunk. Kétségtelen, hogy nem egyszer találkoztunk már politikai tendenciákkal, mikor a jelen szereplői saját törpeségüket igyekeztek feledtetni a múlt mocskolásával, illetve a múlt hibáinak hangsúlyozásával próbáltak erkölcsi tőkét kovácsolni saját létjogosultságuk bizonyítására. Erre legjobb példa ahogy Hitler folytonosan a weimari Németországot szidalmazta. Hazai vonatkozásban ide sorolhatjuk a kommunistáknak az 1946-os békekonferencia körüli magatartását (pl. Révai beszédei) amikor szándékosan felnagyították a múlt bűneit és elhallgatták a javunkra szóló érveket csak azért, hogy így a magyarság minél kevesebb eséllyel indulhasson" a párisi konferenciára. Az efajta tendenciák visszautasítása mellett is, azonban végzetes rövidlátás lenne, minden a múlt hibáit nyíltan feltáró kritikát ebbe a kategóriába sorolni. Kétségtelen, hogy még a legjobb szándékú bírálat is sokszor ellenünk felhasználható fegyvert adhat mások kezébe. Sajnos ez így van és gyakran kikerülhetetlen, mint ahogy sokszor az orvos sem tudja elkerülni, hogy gyógyítás közben fájdalmat okozzon a betegnek. Viszont még mindig kisebb baj az, hogyha őszintén feltárva a bajokat — még ha ez veszélyekkel is járna — igyekeamelyet lakossága egészének biztosítani tud. Tehát — lényegének meghazudtolása nélkül — nem lehet idegen hatalom kizsákmányolt gyarmata, mint az ma a vasfüggöny mögött megszokott jelenség; de nem lehet egy viszonylag szűk társadalmi réteg belső vadászterülete sem, hacsak nem akarja kockáztatni a forradalmi felborítás állandó veszélyét. Épp ezért nehezen értjük meg, hogy a fenti fogalomkörbe mint illeszthető bele az a legitimista gondolat, mely a magyar élet vérkeringésébe egy hagyományainál fogva idegen és a jövőben is idegenbe kacsingató dinasztiát kíván bekapcsolni még annak a kockázatnak az árán is, hogy rövidesen politikai trombózist okozhat vele. Az állam, amit jelenlegi bitorlóinak eltűnése után teljesen újból kell berendeznünk, nem lehet majd — hogy más hasonlattal éljünk — csak amolyan bő malaclopó köpönyeg, amely alatt mindenfajta idegen vagy népellenes érdek is kényelmesen meghúzodhatik. Az államnak egyetlen és minden lehetséges eszközzel ellenőrzött feladata az lesz, hogy a magyar nép egészének legközvetlenebb erkölcsi és anyagi érdekeit mozdítsa elő; viszont halvány sejtelmünk sincs róla, hogy e feladat ellátásában a Habsburgok micsoda észszerű és hasznos szerepet tölthetnének be. Mert a jóléti állam lényegéhez az is hozzátartozik, hogy a nép önmagát kormányozza, aminthogy századunkban már az sem szokás, hogy a királyok népeikkel szemben mintegy az isteni gondviselést képviseljék. Hát akkor mire jó az egész? Vagy a felülről folytatott osztályharcnak volna csupán szüksége az ily ódon előítéletektől szentesített, de egyébként szörnyen átlátszó spanyolfalra? A legitimizmus egyelőre csupán szervezkedik, de nem magyaráz. Nem titok, hogy mit akar, viszont igen célszerű volna, ha már idekint megmondaná szándékának az indokait is. Ezt a témát ugyanis még itt az emigrációban kell letárgyalni és végleg elintézni, hogy szükségtelenül ne mérgezzük vele otthon a politikai újjáépítés munkájának a légkörét. Okosabb, ha idekint cserélünk róla eszmét, mintsem közéleti harcokat legyünk kénytelenek folytatni körülötte odahaza. Vagy egyes választási szakértők, akik e téren már nagy gyakorlattal rendelkeznek, politikai meglepetésnek szánták az ügyet. Ezt nem tartanók sem taktikailag helyesnek, sem a kockán forgó nemzeti érdekek szempontjából becsületesnek. Különösen nem akkor, ha a kommunizmus nyomainak eltakarítását és az ország életének új vágányokra állítását valaki szándékosan összekeverné a Habsburgok restaurációs vállalkozásával. Megengedhetetlennek tartjuk ugyanis, hogy Moszkva helytartóinak eltávolítása könnyű alkalmul szolgáljon egyéb idegenek behozására, mintegy lelki vagy netán másféle terrort is alkalmazva azok ellen, akik nem akarnának ellenállás nélkül belenyugodni abba, hogy a kommunizmus helyett egyszerűen a reakció telepedjék az ország nyakára. Az idegenekből, akárhonnan jöjjenek, elég volt. 17
