Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-04-01 / 4. szám

követelésünknek, az etnográfiai határok biztosításának országunk javára. Számonkérni valónk az utódállamokkal szemben ugyan volna több is, így elsősorban a kisebbségeken esett sérelmek orvoslása tekintetében, a legfontosabb jóvátétel azonban számunkra mégis a határok igazságos megvonása marad, mert minden egyéb nehézség kiküszöbölése úgyszólván e központi jelentőségű probléma megfelelő rendezésétől függ. De bízhatunk-e őszintén egy ilyen rendezés lehetőségében, ha új államjogi berendezkedésünknek egyik első alaki ténye már önmagában kihívás lenne azok felé, akik sem a magyar Szent Korona, sem a Habsburgok birodalmáról tudni többé nem akarnak s annak bármily csökevényes formájában saját országuk függetlenségének fenyegetését látnák.

A restauráció tehát óhatatlanul külpolitikai zsákutcába vinné az országot: egy nagyralátó magyar imperializmus látszatának keltésével megfosztaná népünket annak lehetőségétől, hogy az amúgyis illuzóriussá vált történeti jog nyílt feladása ellenében az igazságosság és a logika követelményeire támaszkodva a legnagyobb erkölcsi súllyal érvényesítse természet jogi igényét a magyarlakta területek visszacsatolására.

Amilyen hiba volna külpolitikai szempontból, a restauráció erőszakolása ugyanolyan végzetes következményekkel járna országunk egész belpolitikai fejlődésére nézve is. A magyar népnek, ha mai elnyomóitól megszabadul, politikai tapintatának és gyakorlati érzékének teljes latbavetésére lesz szüksége, hogy gyökerestől felforgatott közjogi, igazgatási, gazdasági, szociális, kulturális és egyéb intézményeit rendbehozza és a jövőben követendő nemzeti életcél kívánalmaihoz idomítsa. Szinte egy új honalapítás minden részletre kiterjedő munkáját kell majd vállalnia, ami már önmagában is elkerülhetetlenné fogja tenni a sok eltérő felfogás és érdek összeütközését. Megbocsáthatatlan könnyelműség volna tehát, ha a helyes és célszerű megoldások kidolgozásának különben is nehéz és szerteágazó feladatkörét szükségtelenül tovább bonyolítanók, sőt elposványosítanók a monarchisták és köztársaságiak minden egyéb szempontot eltorzító ellentétének bedobásával a közvéleménybe. Mert afelől ne legyen senkinek egy pillanatig sem kétsége, hogy a Habsburgokkal egy olyan trójai falovat vinnénk be az országba, melynek hasából az örökös viszály és a késhegyig menő közéleti harc kifogyhatatlan gyúanyaga ömlesztené el a politikai megvitatásra kerülő összes problémákat. S mivel egy veleszületett népszerűtlenségénél fogva állandóan védekezni és támadni kénytelenűlő rezsim sohasem válogat az eszközökben, ha önmagát fenn akarja tartani, a restauráció egyetlen biztos eredménye a demokrácia elfojtása lenne.

Már pedig a demokrácia az, aminek tisztaságára és életképességére nemzetközi megbecsülésünk helyreállítása és népünk jövő boldogulásának biztosítása érdekében egyformán erőnk legteljesebb megfeszítésével ügyelnünk kell. Nem mintha a demokrácia politikai öncél volna, hanem mert ez a legbeváltabb módszere annak, hogy egy népnek ne köthessenek szemére-szájára kendőt s ne tudatlanságban és tehetetlenségben tartott óriásként legyen kénytelen engedelmeskedni egy csak saját önző érdekeit követő rendszer haszonélvezőinek. A demokrácia a nép politikai nagykorúságát, nemzeti egyéniségének kiteljesedését jelenti — és ez az, amit egy esetleges restaurációtól a leginkább féltünk. A holnapi magyar demokrácia alapjainak lerakását azzal kezdeni, hogy a legautentikusabb reakció karjain egy rosszemlékezetű Habsburg-királyságot engedünk az országba visszacsempészni, valóban annyi volna, mint az alig megszületett gyereket a fejetetejére ejteni.

Ismételjük: Szent István birodalma — legalább is királyság formájában — feltámaszthatatlan. De ha valaki, Isten tudja ki, azt az ajánlatot tenné, hogy válasszunk a demokrácia és az elveszett nem magyarlakta területek visszahódításának lehetősége közt, a magyar nép okosan és józanul csak az első mellett foglalhatna

állást. Mert egy őszintén demokratikus és virágzó magyar köztársaság még bírhat vonzerővel és lehetne alkalmas jegecesedési pontja egy jövendő dunai államszövetségnek, egy hegemonisztikus álmokat szövő magyar monarchia azonban a demokráciával együtt az országot is pusztúlásba vinné.

A monarchia fiziológiájához általában hozzátartozik, hogy — hacsak nem élvezi e nép egyetemének bizalmát — a társadalom egyes könnyen elhatárolható rétegeire támaszkodik és ezek támogatását megfelelő anyagi és egyéb előnyökkel biztosítja a maga részére. Kiindulva abból az alig kétségbevonható tényből, hogy a Habsburgok nálunk, enyhén szólva, nem örvendenek osztatlan népszerűségnek, a dinasztia — ha különös véletlen folytán egy érdekcsoportosulásnak mégis sikerülne őt a hatalomba visszasegíteni — természetesen kénytelen lenne először is megfizetni támogatóinak a szolgálatait, másrészt pedig gondoskodnia kellene arról, hogy híveinek befolyása az államéletben soha meg ne gyengüljön. Az első súlyos gazdasági áldozatokat követelne az ország népességétől, a második meg a demokratikus szabadságjogok ismert korlátozását vonná maga után.

Hogy ez kiknek a közreműködésével mehetne végbe, azt a “cui prodest” elve alapján akkor sem volna nehéz kitalálni, ha bizonyos emigrációs jelenségek erre nézve nem adnának elegendő támpontot. De maradjunk csak meg a feltételezéseknél. Nyilvánvaló, hogy a kommunisták garázdálkodásától ma odahaza úgyszólván mindenki szenved s e rendszer megszűnése után viharos ellenhatásra lehetne számítani. Nos, akadhatnak politikai spekulánsok, akik a közhangulat e szökőárjának segítségével azokat a reformokat is el szeretnék majd söpörni, amelyek kommunizmus nélkül is feltétlenül időszerűek és elkerülhetetlenek voltak. S e “mindent vissza” politika vérmes reményektől fűtött híveinek természetesen igen kapóra jönne egy olyan király, aki kizárólag reájuk lenne utalva. Ezért nem ok nélkül tarthatunk attól, hogy a történeti fejlődésnek legközelebb balról jobbra kilengő ingája olyan hatalmi és gazdasági pozíciók visszaszerzésére készülő erőket fog pillanatnyi helyzeti előnyhöz juttatni, melyek a félfeudális idők tűrhetetlen állapotába vetnék vissza az országot. Ezt megakadályozni az egész magyarság érdeke, mert olyan szociális elégedetlenséget és politikai nyugtalanságot idézne fel, ami rövid idő múltán újabb katasztrófához vezetne. Nem szabad elfelejteni ugyanis, hogy a feudális és kapitalista társadalom visszaéléseivel szemben alkalmazott elméleti kritikai nyomai a mai rendszer eltűnésével sem lesznek kiirthatok s nagyon vulkanikus talajra épülne az a soron következő rendszer, amely — nem tanulva a kapott leckékből — változatlanul a régi kiválságos jogokat és zsákmányolási lehetőségeket kívánná a sülyesztőből visszahozni.

Ennek a veszélye pedig annál fenyegetőbb, mivel az a királyság, mely a nagybirtok, nagytőke és bürokrácia egykori urainak jóvoltából és a római katolikus egyház sejthetően aktiv támogatásával kerülne ismét uralomra, kényszerű foglya lenne az őt feltámasztó érdekszövetségnek s még esetleges jobb belátás vagy alkalmazkodási készség dacára is menthetetlenül népellenes és anti-demokratikus irányba sodródnék. Nem lévén gyökere a népben, életre-halálra tartania kellene magát ahhoz a kartellszerű kötelékhez, melynek létét köszönheti.

Egyelőre nem vagyunk tájékozódva afelől, hogy a restauráció hívei a saját jólfelfogott, de nem hangoztatott érdekeiken túlmenően a realista gondolkodásnak milyen nyilvánosan is bevallható érveit tudnák felsorakoztatni a Habsburgok visszahozatalának politikai célszerűsége mellett. Nincs kizárva, hogy ilyenek is vannak és azok helytállóságát igen érdemes volna nyilvános megbeszélés tárgyává tenni. Azt azonban ne várja tőlünk senki, hogy a legitimizmus hagyományos fegyvertárából vett alkotmányjogi vagy éppen misztikus állambölcseleti tantételeket komolyan vegyünk. Minden nép olyan alkotmányt ad magának, amilyet éppen jó15