Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
rendelt hatalmi eszköznek kell lennie, nem pedig egy külön kasztnak, melynek nemzethűségét teljes mértékben pótolhatta a királynak fogadott hűség mérlegelhetetlen ténye. E konfúziónak és az egyéb területeken is következetesen folytatott megtévesztésnek köszönhetjük, hogy értékelésünkben a nemzet és az állam viszonya aránytalanul eltolódott az utóbbi javára olyannyira, hogy a hatalmi apparátus kiépítésének, mely a kettős monarchia összetartását célozta, készek voltunk népünk anyagi és szellemi felemelésének s politikai emancipációjának jóval fontosabb ügyét is feláldozni. Egész nemzedékek tisztánlátását zavarta meg az a brutálisan egyszerű tény, hogy az ország kormányzása egy olyan dinasztia irányítása alatt állott, melynek hódító és idegen jellegét különböző alkotmányjogi fikciókkal takarták s e fikciók kedvéért vagy inkább köpönyege alatt igyekeztek magukkal és másokkal elhitetni az elnyomók és elnyomottak ellentétes érdekeinek tökéletes összhangját. így lett az örökös királyságnak nálunk gyökereiben hamis intéménye a magyar politikai gondolkodás megrontó ja és népünk egészséges életakaratának elzsibbasztója: egy hazugság, mely öl, miután sikerült a hatása alá került szervezet idegközpontját mérgével hosszú időre elkábítania. S ezt az idegen-uralmat, mely politikai lefokozódásunknak volt állandó forrása, most egyesek — a kábulat kései utóhatásaként vagy azt ravaszul felhasználva — szeretnék ismét feltámasztani, nem véve tudomást arról, hogy népünknek a nagy világ érdeklődését és rokonszenvét mindig csak akkor sikerült maga felé fordítania, amikor akár a vallásszabadságért, akár a nemzeti függetlenségért vívott harcában megkísérelte e gyűlölt igát lerázni. Az ember csodálkozva kérdezheti magától, micsoda rúgok működhetnek e szándékok mögött, melyek nemcsak korszerűtlenek és vakon szembehelyezkednek az ésszerű fejlődéssel, de egyúttal következetlenek is és kihívóan cáfolnak rá egész nemzeti múltúnkra. A Habsburgok oldalán felvonúltatott érvek közt bizonyára az a legkapósabb, amely szerint, mint Palackyék egyidőben hirdették, a dunai monarchia olyan geopolitikai szükségességnek felel meg, hogy fel kellene találni, ha véletlenül nem léteznék. Mondanunk sem kell, hogy ez is olyan féligazság, mint a legtöbb szellemes ötlet, mely csupán nézőpontjának eredetiségével lep meg anélkül, hogy a kérdés mibenlétét pontosan körülírná. Amire száz év előtt szükség volt és még ma is van, az a kelet-közép európai kis népek mozaikjának olyan szerves egységbe foglalása, ami mentesíthetné őket attól, hogy téridegen erők hatalmi versengésének először csak sakkfigurái, azután pedig egyszerűen lehengerelt martalékai legyenek. Magától értetődik, hogy az olasz és német egység vajúdásának idején, amikor egész Európában egyedül Svájc volt köztársaság, a szükséges kohézió megvalósításának egyetlen lehetőségét az erős központi hatalmat gyakorló monarchiában látták. Viszont ugyanazok a nemzeti törekvések, melyek az olasz királyság és a német császárság megszületéséhez vezettek, a Habsburg-birodalomban épp ellenkezőleg a szétesés folyamatát siettették. A nemzeti államokra való bomlás tehát itt éppoly történeti szükségesség volt, mint amott a fajilag összetartozó apró fejedelemségek elmerűlése a nemzeti egységet képviselő birodalomban. Ahol a hagyományos államkeretek puszta anyagi ténye szembekerült a nemzeti összetartozás gondolatának dinamikájával, mindig az előbbi húzta a rövidebbet. S végeredményben ez pecsételte meg a történeti Magyarország sorsát is: a Szent Korona anakronizmussá vált tana nem bizonyult többé elég erős pántnak arra, hogy a nemzeti önrendelkezés jegyében kiválni törekvő társnépeket továbbra is a szentistváni birodalom ezeréves határain belül tartsa. Nem szenved kétséget, hogy a dunai zónában élő népek csak akkor remélhetnek maguknak nyugodt és békés fejlődést, ha a nemzeti öncélúság és szuverén korlátlanság kétesértékű dicsőségét feladva ismét megtalálják az együttélésnek valamilyen kielégítő módját, mely mindegyikük részére egyformán biztosítja majd a boldogúlásnak jogosan megkívánható összes feltételeit. Viszont az is bizonyos, hogy ez együttélés intézményes formájának semmi köze sem lehet a múlt egyes olyan államjogi rekvizitumaihoz, melyek időszerűtlenségüknél fogva nemcsak tökéletesen csődöt mondtak, de még emlékük is rossz érzést vált ki az érdekelt népek túlnyomó részéből. Ezért a közöttük létrehozandó államszövetség éppoly kevéssé lehet monarchisztikus jellegű, mint ahogy az óhajtott Egyesült Európa jövendő alkotmányterve nem ismételheti meg pl. a Német-római Szent-Birodalom feudális ihletésű vágyálmát. Azok a honfitársaink tehát, akik akár jóhiszeműleg, akár taktikából a Habsburg-restauráció szándékát az integer Magyarország visszaállításának gondolatával társítják, felfogásunk szerint a lehető legrosszabb szolgálatot teszik az országnak. Szomszédaink ugyanis jogosan élhetnének azzal a gyanúval, hogy a Habsburgok Magyarországot csak ugródeszkának használnák régi birtokállományuk visszaszerzésére s ezért alighanem úgy tekintenének bennünket, mint a középeurópai reakció fertőző gócát. Kérdezzük: kiért és miért volna érdemes vállalnunk az ezzel járó hátrányos helyzet minden kockázatát? Bécshez hű aulikusainknak valamikor az volt a legnyomósabb érvük, hogy magános és társtalan népünknek idegen támaszra van szüksége s ezt az erőtöbbletet nyújtja a Habsburgok hatalma. Hogy mit nyújtott valójában ez a hatalom, arról ma már világosabb fogalmaik vannak. De micsoda komolyan vehető előny származnék a magyarságra abból, ha holnap véletlenül megint házasságot kötne egy Habsburggal, akinek senkije-semmije, sőt minden kétséget kizáróan magunknak kellene őt “kistaffiroznunk”. Külpolitikailag egy esetleges restauráció tehát csak hátrányt jelentene az országra, mert a bizalmatlanság légkörét teremtené körülötte s megnehezítené harmonikus beilleszkedésünket egy olyan új Közép-Európába, ahol a federativ törekvések nehezen lennének összebékíthetők egy demokratikus szempontból nem a legjobb hagyományokra visszatekintő, újsütetű Habsburgkirályság rejtett ambícióival. Az így kialakult helyzet politikai hitelünknek és nemzetközi tekintélyünknek űjabb súlyos csorbítását jelentené, mert ugyan ki hinné el nekünk, hogy puszta szerelemből vagy lovagiasságból hoztuk vissza ezt a sokáig lerázhatatlan dinasztiát. De ha elhinnék, az még sokkal rosszabb volna: bizonyítaná szemükben népünk élhetetlenségét és politikai megújhodásra való képtelenségét. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy akik ma legitimizmusban “utaznak”, nem mind Nagy-Magyarország álomlovagjai, hanem jóval inkább szívós és könnyen meg nem hátráló üzletemberek, mégis elsősorban az idealistákhoz intézzük figyelmeztetésünket: a középkori gyökerű szent-istváni magyar állameszme felett végleg eljárt az idő. Nemcsak azért, mert széttöredezett az ország területe, hanem mert megváltozott lakóinak az életformája és a szelleme is. A latin nyelv pl. többé nem kapocs közöttük s a vezető rétegeknek ugyanahhoz a kiváltságos rendhez való tartozása sem teremt többé a nemzetiségi különbségek felett átnyúló érdekazonosságot. A katolikus ihletésű univerzalizmus lelki egyenruhája is rég leszakadozott róluk s a nemzeti individualizmus élesztője formálja vágyaikat. Egy a tegnapinál mérhetetlenül tökéletesebb társadalmi és nemzetközi rend körvonalait keresik, ahol a szabadság, egyenlőség, kölcsönös biztonság és mindenkinek kijáró jólét útján megóvható béke adja majd meg az emberi élet értékének és szépségének fejlődési alapját. De van a kérdésnek egy kivételesen megszívlelendő oldala is: minden próbálkozás, mely az egykori birodalmi gondolat felélesztésének gyanúját kelti, összes szomszédaink irányában békebontás számba menő ellentéteket fog kirobbantani és eleve hitelét vennők vele egyetlen jogos és mindenáron érvényesítendő nemzeti 14
